Hogy miért nem írok ide havi nagyjából fél blognál többet, annak egy oka van, mégpedig az, hogy nehézkes ezt a blogot vezetnem. Ennek már több oka is van, melyek részletezésétől azonban inkább megkímélnélek benneteket. Annál is inkább, mert látom a kiutat a helyzetből, és azt egy másik blog fogja jelenteni. Ez egyben a plog 7-8 éves pályafutásának végét is fogja jelenteni, igen. Azon még gondolkozom, hogy a plog archívumát átvigyem-e bele. Érvekkel és ellenérvekkel emailben lehet győzködni. Érkezése reményeim szerint néhány hónapon belül várható, és akkor megint lesz - remélem - rendes, rendszeres ápdét.

A múltkor olvasom, hogy jövőre újra beszáll a Forma-1-be a Lotus. A névről pedig eszünkbe jutott emez: Lotus Turbo Challange. Mond ez még valakinek valamit? Nekem az ősidőket, amikor ötödikes koromban, számítástechnika órán, az akkori 386-486-osokon nyomtuk például ezt is. Meg még ilyeneket, hogy Flashback, ami az első saját számítógépem egyik első játéka volt (a másik az ősi Sim City, később a Sim City 2000), Hexxagon, Logical, Alone in the dark 3, Ufo, Worms, Omf 2097... micsoda hangulata volt ezeknek a játékoknak, mennyivel szórakoztatóbbak voltak a mai tömegtermékeknél... A 3D gyorsítókártyák előtti időkben még kénytelenek voltak jó játékokat alkotni, nem lehetett bármit eladni a grafikával. Némelyiket még az öt colos hajlékonylemezen cserélgettük, sokan már nem is láttak olyat, hát így nézett ki, nagy volt és lassú és alig több, mint 1MB kapacitású. Jó, lyukkártyám is van, de ez egy másik történet :)

Aztán erről eszembe jutnak a konzolos idők, abból is leginkább a Sega. Sonic 2! Ecco 2 (ami ráadásul magyar fejlesztés volt)! Virtua Racing, Mega Turrican, Earthworm Jim 2, Sonic and Knuckles... istenem, na, azok voltak a szép idők ebben a tekintetben :) Mennyit nyomtuk ezeket Zelbácsival, hosszú délutánokon át :) És mivel nem lehetett menteni, a játék meg hosszú volt, sokszor ha el kellett mennem hazulról, ott kellett hagyni lepauzálva a tévére kötött dobozt, ehh :) Ez ma már milyen ismeretlen, távoli dolog. Már tíz éve is majdnem az volt.



Javaslom egyébként letöltésre a DOSBox-ot, aki a fent említett (vagy nem említett) régi retró játékokat szeretné leporolni és megszeretgetni kicsit. Illetve vannak mindenféle konzol emulátorok is, én a Gens segítségével már sokadjára is újraéltem a Segás korszakot :)

Nekem a tavasz a kedvenc évszakom, Neki a nyár. Második helyen ugyanez fordítva. Kinek mi, én például odavagyok az éledő természet ígéretétől, a hosszabbodó nappaloktól, a színektől és illatoktól. A nyarat is szeretem, de az már a tetőpont, ahonnan csak lefelé, az őszbe visz az út. Jó a napfény és a meleg, de mégjobb megélni, ahogy mindez egyre több és jobb lesz. Abban is majdnem egyetértünk, hogy az őszt - mert aktualitása miatt innen indult a társalgás - leghátulra soroljuk. Pont mindannak ellentétéért, amit a tavasz képvisel. A tél már kevésbé negatív, mert az a mélypont, ahonnan már csak jobb lehet, de az ősz maga a hanyatlás. Azért mondtam, hogy csak majdnem, mert nekem évről évre más a hangulatom az ősszel kapcsolatban - attól függően, hogy épp mennyire tudom elfogadni amit képvisel és amivel jár, azért néha nagyon is szeretem. Szintén a színekért és illatokért. Szerettem Esslingenben, mert gyönyörű volt a városka ősszel. És szeretem itthon is, amennyiben nem túl esős, és benne foglaltatik egy magyarkúti túra.

Apropó, voltunk kinnt néhány hete. Egészen csak késő délután, csak néhány órára az ösvényen és a fennsíkon Szokolyáig, de nagyon is megérte. A ház és a kert egyébként amilyen csinosra ki lett glancolva a tulajváltás után, most éppolyan elhanyagolt, mindent benőtt a gaz. Mintha idén nem is jártak volna ott, vagy csak egyszer-kétszer. Szóval semmi extra, a patakban sem volt víz (csak régi matrac és szemét...).

Ha már kirándulás-utazás, valószínűleg megyünk október végén Plitvicére, hátha milyen ősszel. Illetve most voltunk Bécsben villámlátogatáson, de nem láttunk belőle túl sokat. Igazából Stockerauba mentünk (gyönyörű kisváros) nagyjából 360 db bakelitlemezért, és ha már arra jártunk, beugrottunk. De odafelé sikerült beleszaladnunk ebbe, úgyhogy egy órát legalább lépésben haladtunk, amíg mindenkinek egyenként átnézték a csomagtartóját, visszafelé meg sietni kellett egyéb program miatt, úgyhogy kábé láttuk a Stephansdomot meg a parkot és már jöttünk is. Apropó, miért van az, hogy bárhová megy az ember, a nevezetességek mindig fel vannak állványozva restaurálás okán? Tiszta Murphy. Mindenesetre amit láttunk az autóból a Burgringen, az eléggé lenyűgözött, úgyhogy tartok tőle, hogy még visszatérünk rendes körülnézésre is.

Santorini (eredeti nevén Thera, vagy Thira) egy apró, kör alakú szigetcsoport az Égei-tengeren, Krétától mintegy 110 km-re északra. Földtörténeti idővel mérve nem is olyan régen még egyetlen nagy, egybefüggő sziget volt, és pusztán egy 3500 évvel ezelőtt egy hatalmas vulkanikus robbanás eredményeként nyerte el mai alakját. A magmakamra kiürülésével a robbanástól amúgy is meggyengült fedőrétegek nem voltak már képesek megtartani saját súlyukat, és magukba roskadtak. Elöntötte őket a víz, melynek közepén a kipréselt láva új szigetként emelkedett ki, ezzel kialakítva a szigetcsoport mai arculatát meghatározó kalderát. Mai nevét a 13. században, Szent Irénről kapta.

A vulkanikus talajnak köszönhetően egészen egyedi, sötétszürke homokos-kavicsos strandokkal rendelkezik, de borai is világhírűek ugyanezen okból kifolyólag, melyekhez a szőlőt felfuttatlanul, a kopár talajon termesztik. A meredek sziklafalakra sűrűn, majdnemhogy egymás tetejére épült hófehér házak és templomok, kékre festett kupoláikkal, ablaktábláikkal és ajtóikkal Görögország kék-fehér aspektusának tömény esszenciáját adják. Santorini ikonikus mivoltát mi sem mutatja jobban, minthogy turisztikai reklámokon a Görögországot bemutató képek mintegy fele itteni helyeket ábrázol.





Ami a személyes élményeket illeti, a képek magukért beszélnek. Rengeteg szépet láttunk. Talán külön kiemelném Oiát, mint a legtöményebb szépségű (ó)várost, a szélmalmokkal, a kilátással, a naplementével. De akkor nem szabad kihagynom Firát sem a szűk utcákkal, és a kanyargós és meredek úttal a kikötőbe (melyet kiválthatunk csacsiháton, vagy éppen felvonóval is), a Profitis Ilias (vagyis Illés próféta) hegyet, ahonnan az egész szigetet belátni, vagy a Red Beachet, ami számomra a legszebb strand volt a maga vörös kőszirtjeivel és tiszta, békés vizével. Béreltünk autót is, bejártuk vele a szigetet keresztbe és kasul és össze és vissza, ittunk Ouzot (folyékony negró :) ) és Mythos sört (ami egyszerűen remek, mondom ezt én, aki nem vagyok oda túlzottan a sörért úgy általában). Fújt sokat a szél, ami hol jó volt hol meg nem, de felhőt egy pamacsot leszámítva sosem láttunk, végig kellemes, gyönyörű napsütés kísért. A kiürülő tengerparton, csendben, békében nézni és hallgatni a hullámzást miközben lenyugszik a nap pedig olyan békét ad, amit minden nap el tudnék viselni.

El Santorinire egy hétre, a hírek szerint így néz ki:

http://www.pbase.com/jonzzz/santorini

Láttál-e már falon pókot? És lepkén virágot? Izé, virágon lepkét? Biztosan. Jaj, tucatfotó. És még a kompozíció is rossz! Szerinted is leszarom? :)



Továbbá ő Nyiff, aki egyetlen ciccenésre hozzánkszegődött, és sok tekintetben rácáfol a macskákról alkotott sztereotípiákra, továbbá házörző állat is. A képen az látható, amint azt hiszi, hogy ha a függöny mögé bújik, akkor nem veszem észre, hogy bejött a lakásba. Nevét arról kapta, hogy épkézláb nyávogást még nem hallottunk tőle.



Emez pedig házi pizza, saját tésztával.



Már nincs belőle, nyilván, de hamarosan lesz megint. Mindjárt beérik hozzá a kertben a narancs méretű paradicsomom.

Ember tenyérbemászó képpel és testtartással kora reggel a Metropolt osztogató lány előtt. "Ne haragudjon, kérhetnék még egyet?". A lány szó nélkül ad neki még egyet. A pasi csak áll és tartja a markát. Szó nélkül kap még egyet. Jókedvlerohasztó nézés, bele fél méterről a lány arcába. "Ne haragudjon, kérhetnék még egyet?". És ez így megy, míg világ a világ, repeat until false. Nem lehetne, hogy inkább kérjen előre 80-at? Nem lehetne, hogy felrúgja valaki?

Nagyon nehezen, de rászánom magam az írásra. Mostanság eléggé hanyagolok a munkán kívül sokmindent. Dolgozom és egyben tanulok, saját szakállamra, senki nem kényszerít, csak én érzem a kényszert. Nap mint nap kapkodom a fejem, annyi új dolog van, amire azt mondhatom, "És én ezt eddig miért nem tudtam? És eddig én miért nem így programoztam / dizájnoltam / akármi?". És jó lenne hirtelen behozni a lemaradást, én igyekszem is, napi 12-14 órát biztosan végzek szellemi munkát, de élvezem, most van motivációm. Amikor meg éppen felállok a székből egy kis szünetre, akkor (egészen a múlt hétig, amikor lejárt a bérlet, és azóta még nem voltunk) fitnessz & co. (futás, evezés, szauna), vagy házi pancsolás (szamócalikőr, citromlikőr, kókuszlikőr, és ha szerzek végre egy nagy tömb marcipánt, akkor abból is).

Gyorsan telik a nyár, de ez nem meglepő. Mire észbekapsz, már megint karácsony és újév van, így megy ez. Hétvégére összeröffentünk az esslingeni srácokkal, most először teljes létszámban amióta hazajöttünk (azóta valaki mindig hiányzott). Lennt voltuk Kolozsváron Sanyinál egy napot, átutazóban ha sokat nem is, de picit láttam Erdélyből. Már régóta érdekelne egy rendes, egy hetes túra oda, önálló mobilitással, és megnézni a szép helyeket. Most csak egy-két szép táj és Nagyvárad fért be a kocsiablakon futtában (gurultában), így is hosszú volt az út. Na meg persze volt egy kis szociotrip fílingje is, az üresen tátongó, bejefezetlen kísértetpaloták földjén, a kátyúvidéken (ahol fél óráig nem engedett előzni egy teherautó, ha balról próbálkoztál balra húzódott, ha jobbról akkor jobbra, ha neki lassan kell menni te is szívjál), vagy a vonattal. Na a vonattal az volt, hogy még érzékelő sincs a sínben, hogy a vasúti átjárónál automatán működjön a sorompó, hanem bakter engedi le adott időben. Ja, de ha késik, akkor mindenki tíz percet vár rá az átjáróban. Aztán robogtunk egy x kilométert, és megint sorompó ugyanezen okokból. Az tippel helyesen, aki azt mondja, hogy ezt legalább négyszer játszottuk el, és mindig ugyanazt a csigalassú vonatot vártuk be, hogy utolérjen és mehessünk tovább.

Na, vár a munka.

A Balaton végül az időjárásra való tekintettel elmaradt, de így sem telt tétlenül a múlt hét, minden napra jutott valami nyüzsi. Mozi, sittlapátolás, boulder, ribizliborszűrés, Dream Theater koncert. Aquapark, szülinap, étterem, fittness. Jó volt. Jó lenne augusztusban valahova elmenni mondjuk super last minute-tel, vagy valami. Kettőt lépek, és itt van a jövő hónap, még egyet, és már az ősz is. Nem lehetne, hogy a nyár négy hónapig tartson? Előtte szintén négy hónap tavasz, a maradék négy meg két szép őszi, és két fehér téli hónapra lenne leosztva. Szerintem ideális lenne.

Említettem korábban, hogy idén először ültettem is a kertben, garantáltan bio, szóval most így állunk: a retkemet megették a hangyák, a salátát és uborkát (egyet kivéve) lelegelték a csigák (a kurva anyjukat, azt). A dinnyéből semmi nem lett. Viszont lettek gyönyörű paradicsombokraim (már nőnek is rajtuk a parik), észtek méggyönyörűbb petrezselyemhalmok, továbbá lappok hagymafélék (aú?). Ezen kívül még nagy örömömre elbokrosodott az eper, lett néhány szem földimogyoró méretű áfonyám, az ablakom elé pedig alakul a szép zöld gyep. Hosszú évek óta idén először termett a barackfa, öklömnyi sárgabarackokat (fú). Szépek voltak a tulipánok és a liliom (és már megháromszorozódtak), növöget a fügefám. Lett vagy 12kg meggy, amiből épp most alakul életem első meggybora (fáradtságos meló, de szerintem megérte), meg ahogy utaltam már rá, csinálok ribizlibort is (hűűű bizony ízű).

Nemrégiben olvastam: Wilbur Smith - A folyó istene, Daniel Keyes - Virágot Algernonnak. Most olvasom: Defoe - Robinson, Philip K. Dick - Istenek inváziója, Ray Bradbury - A villamos testet énekelem. További új szerzemények: Iain M. Banks - Matter, Arthur C. Clarke - 2001: A Space Odyssey, Christopher Moore - Biff evangéliuma, Roger Zelazny - A fény ura, Philip K. Dick - Galaktikus cserépgyógyász. Amióta együtt vagyunk, sokkal többet olvasok.

Voltunk tegnap Dream Theater koncerten az Arénában. Igyekszem elfogulatlan maradni, amikor azt mondom, eddigi életem legjobb koncertélményében volt részem. És jóval többről van itt szó, minthogy egyik kedvenc zenekarom lennének. Egyszerűen minden tökéletesen klappolt: nagyon jól összeválogatott számokat, nagyon jó formában, fantasztikus hangzással adtak elő. Belegondolva, elég ebből, ha csak egy nincs a helyén, és máris oda az élmény. Hiszen ugyancsak nagyon szeretem a Sonata Arcticát, amin tavaly novemberben voltunk, de hiába játszottak jó számokat jól, ha egyszer a Pecsa hangmérnökei tönkreverték az egészet a hangosítással. Úgyhogy örülök, hogy a DT kinőtte a helyet, és most itt szólalhatott meg, mert egyszerűen mesés volt, nincs rá jobb szó. És bazinagy pirospont, hogy sokakkal ellentétben, akik messze nem tudják hozni a stúdióalbum színvonalát élő fellépéseken, ők - megkockáztatom - simán felül is múlták azt.

Persze szófoszlányokat elkapva, majd a neten megjelent kritikákat olvasgatva mindenki hiányolt ezt-azt a felhozatalból. De ez van, ha egy több mint 20 éve működő zenekarról van szó, 10 studióalbummal a háta mögött: nem lehet mindent belezsúfolni 2 órába. Ha kétszer annyit játszanának, akkor talán. Én is el tudtam volna még képzelni egy Take the Time-ot, egy Under a Glass Moon-t, egy Honor Thy Father-t vagy egy The Glass Prison-t (esetleg a Scenes From a Memory albumot úgy elejétől a végéig ;) ), de nem vagyok elégedetlen, mert így is el voltunk kényeztetve. Így kell ezt csinálni, mindenki tanulhatna belőle. A jegy árának minden forintját megérte.

Kaptam szülinapomra lakatot. Gravírozott lakatot. És, hogy mire jó egy ilyen lakat?



Például rá lehet tenni a szerelmesek fájára.

Szakad az eső, megint, n-edjére. Mer' ha hétvége van, akkor essen, nehogymár el lehessen menni strandolni (és az a tény, hogy ma már hétfő van, mit sem von le a kijelentés aktualitásán). Meg a köpönyeg.hu szerint egész jövő héten is ilyen idő lesz, ami szintén remek, mert Ági akkorra vette ki a szabadságát, és gondoltuk, nekimegyünk Balatont körbejárni, sátrazni. A sátrazásból persze még lehet sarazás. Már néhány éve is megmondtam (itt), rizst kéne ültetni.

Mindeközben a netem olyan hullámzóan szar az elmúlt időkben, hogy az már kétségbeejtő. Bizonyos oldalak nem jönnek be, századszori refreshre is csak alig, vagy lejön egy nyers forráskód, vagy egy 404, vagy egy ikon, vagy valami EGÉSZ más a kívánt tartalom helyett. Vagy csak simán nem fejeződik be az oldal betöltése. Ez még annál is idegesítőbb, mint a régi modemes időkben a lassúság. Mert ha az lassú is volt, de stabil, előbb-utóbb megkaptad amit akartál. Ez meg? Random(10) + lassú. Nagyjából mindez azóta, amióta szükségből van itthon router (értsd, már nem csak én netezek). Akkor is, ha épp csak én lógok rajta. Akkor is, ha Linksys a gyártmántyó cég, akkor is, ha frissítettem firmwaret (ideig-óráig megoldotta), reseteltem, nem jön villany se át, se hosszú, se tyű. Tudja valaki a wtf okát?

Egyébiránt dolgozgatok, rákaptam a webdizájnra, és egy oldal-csokor jegyében új blogot is szeretnék alkotni valamikor, az talán visszahozná a kedvem a sűrűbb írásra is. Egyébként meg épp nem annyira tudom, hogy merre tovább, ami elég zavaró, de erről majd egy másik postban.

Először és másodszor: Prága gyönyörű, immáron élőben is megtapasztalhattuk. És ehhez a szépséghez hozzájárul nem csak az a rengeteg kupola, freskó, torony és híd, amivel a város büszkélkedhet, de az a hagyományosan csak nyugatabbra fekvő államokban tapasztalható mentalitás is, aminek hiánya miatt olyan pl. Budapest, amilyen. Pedig adottságok tekintetében nem szűkölködünk mi sem, csak hát az országimázs / városimázs...

Prágában először is feltűnően tiszta minden. Álladóan takarítják a köztereket, különös tekintettel a turistalátványosságok környékét - sehol egy szemét, se egy csikk. Ami azt illeti, falfirkát is csak elvétve láttam, azt is egy félreeső helyen. A helyi közlekedési vállalat a miénkhez képest majdnem harmadáron, százszor színvonalasabb szolgáltatást nyújt - utastájékoztatásban, pontosságban, a járművek állapotában simán leköröznek. És valamiért mindenki képes a mozgólépcső jobb oldalára állni (ahogy innen nyugatra is), hogy aki siet, hadd siessen - nem mint nálunk, hogy még beszól a nyanya, ha elmennél mellette amikor befoglalta az előtte tök üres lépcsősort.





Harmadszor viszont: már megint az a fránya időjárás. Jól beletaláltunk. Mikor odamentünk, sütött a nap. Mikor eljöttünk, sütött a nap. A kettő között meg egy szikra napfény nem sok, annyi sem volt. Végig döglöttszürke ég és olyan hideg, hogy 4 réteg ruhában is fáztunk néha. Ez a fotókon is meglátszik, igyekeztem előnyben részesíteni az esti képeket. Kivilágítva szerencsére minden nagyon szép akkor is, ha nappal elég laposak voltak a fények. Megemlítem még, hogy utazás előtt sikerült szerezni nagyon jutányos áron egy Manfrotto állványt (az előző gagyiság gyorscserelapját még Mauritiuson elhagytuk rögtön az elején, pótolni meg majdnem annyiba került volna mint maga az állvány). Egyszerűen imádnivaló, az ebayen másfél dollárért vásárolt médincsájna önkioldóval párosítva (vö. a gyári önkioldó kb $50) hozzájárult sok szép kép és panoráma, továbbá (végre valahára) stabil videók felvételéhez. Utóbbiakat is összevágom egyszer, csak előbb még a tavalyi nyaralásokat kéne megcsinálni.





Még két dolog volt, ami zavaró volt némiképp. Az egyik a hatalmas turistatömeg (ha csak tehetitek, hétköznapokon utazzatok Prágába, akkor lényegesen kevesebben vannak), a másik a Károly híd renoválása. Akartam róla csinálni képet a hajnali ködben, amikor üres, de a helyszínen elvetettem ezt az ötletet, mert felállványozva / kordonozva / félig lezárva és feltörve nem annyira dekoratív.... De mindezt leszámítva jól éreztük magunkat, és jól lejártuk a lábunkat is. Úgyhogy összességében 5-ös skálán 4-es volt az utazás, és pont ezért egyszer még biztos visszamegyünk, hogy lássuk napfényben, melegben, kordonok nélkül is :)

Szombaton voltunk kirándulni. Jellemzően sikerült kifogni egy V betűt leíró háromnapos hőmérsékleti skála középső napját, felhő is volt, szél is, néha eső is, de azért délutánra egész szép napsütés és meleg lett belőle. Elmentünk elébb Somoskőre, ahol először és azóta utoljára hét éve jártam, és azóta is szerettem volna megnézni. Van itt egy szép vár, és még szebb bazaltorgonák. Továbbá van geoláda is, de csak GPS-szel kereshető, az meg nem volt, pedig kéne.





Aztán át Balassagyarmatra, pontosabban a Nyírjesi tavakhoz. Napra kiplaccsanás, madárcsicserg, szieszta. A 22-es úton szabadnak lenni és vezetni jó dolog. Jövő héten pedig kinézünk Prágába, hátha deszép.

Fogadjátok szeretettel a falka legfiatalabb tagját :) A videók még novemberben készültek, de csak most volt időm összevágni (első videóm, legyetek elnézőek). Hanga azóta megnőtt, de ugyanolyan rosszcsont dilibogyó.

(Ha nem jön be a videó, refresh vagy katt ide)

Amióta hetekkel ezelőtt beköszöntött ez a felettébb nyárias idő, rá kellett ébrednem, új függőségem támadt. Kezdődött négy éve egy kósza bonsai fával meg egy törpefenyővel, aztán rá egy évre némi saját ültetésű palántával, végül tavaly már a fél terasz tele volt (és van) bonsai-, díszcserje- és gyümölcsfapalántával, gyökereztetett hajtásokkal. A sziklakertről nem is beszélve. Idén tavasszal pedig már itt sem álltam meg, felástam a kertet, füvesítek, hátul csináltam veteményest (a dinnyemagok már kibújtak). És kertet rendezek, ami az adott körülmények között elég nagy munka, és sokszor megterhelő is - tennivaló van bőven. De még így is, sokszor konstatáltam, hogy szívesebben töltök kinnt a kertben akár egy munkaidőnyit (hanyagolva az egyéb teendőimet), mint a monitor előtt.

Tavaszfüggő és kertmániás lettem. Elég csak kilépnem az ajtón, beleszagolnom a levegőbe, és kész, a kocka el van vetve. Kimegyek, végigjárom a kertet, napról-napra figyelemmel kísérem ahogy nőnek, hajtanak, virágoznak a fák, palánták. És nincs kedvem bejönni, belefogok kinnt valamibe, amíg el nem fáradok. Valahol olyan, mintha nyaralni lennék - egy kis falat természet, nyugalom, szabadság, relaxáció a léleknek. Olyan fantasztikus a tavasz, még sosem szerettem ennyire. Nem lesz belőlem jó kocka, de talán nem is baj.

A Topik 2009. esztendejében járva aaannnyira über elektronikus korban élünk immáron, hogy a drága netszolgáltatóm képtelennek bizonyult egy holmi - piha! - kézzel kitöltött csekket feldolgozni (az eredeti, általuk postán küldött nem volt kéznél). Ezért úgy gondolták, én bizony nem fizetek, és kikapcsoltak... Amikor megkapták faxon a bizonylatot, hogy márpedigittvangrrrr, akkor meg azt találták mondani, hogy "oké, látjuk, de 1+ nap az átfutási ideje amíg visszakapcsoljuk... akkor is, ha a mi hibánkból lett kikapcsolva, igen, ez ennyi ideig tart". Öreganyátok mennyit fut százon? Forró bitumenben? Megerőltető bepipálni azt a checkboxot, meg megnyomni az OK-t, ugye?

Akarom mondani, méregtelenít.

Három és fél órányi MÁV-os szenvedés, egy tonna izgulás, összességében egy csomó munka (vö. karácsony három napján is ezt a doksit írtam), és egy kekec zsüri után mégis, csak gondoltam elmondom, hogy I. helyezést értem el az OTDK-n. Ennél szebb névnapi ajándékot (meg úgy egyáltalán) nem tudnék elképzelni most. Annyit küzdöttem érte, annyi mindent tettem fel erre (elhalasztott diploma), annyira szerettem volna, és annyira elkeseredtem tegnap (mondom, a zsüri)... hogy el sem hittem, csak bambán néztem az smst vagy egy percig: "Első lettél, gratulálok". Utána meg katarzis. Vuhh. Majd tán azt is megmutatom, mivel.

Most viszont Kiskunmajsa és húsvét. Boldog nyulat :)

Elég, ha annyit mondok, ripityom?





Vasárnap jártunk itt, ahol sok a csipkebogyó, ilyen meredek az emelkedő, és közben szeme van a fáknak. Egész napos séta keresztbe és össze és vissza, az idő többnyire szép volt, és előbújtak a sziklamászók is (irigykedtem is picit ám). Meg előkotortuk a dobozt is megint - forgalmas a hely, csak aznap már ketten megtalálták előttünk. A balzsamos szilvalekvárral egyébként kutat lehetne mérgezni, viszont a móka s kacagásért már megérte.

És üdvözlet 2003-nak, 2009-ből. A szénnel írt szignót most sem találtam meg :S

Ui.: A hóvirágnak a k anyja.

- Á, helló, Tibi! Ezer éve nem láttalak, mesélj, mi van veled?
- Teniszsalakban utazom, Sanyikám, most ebben van a nagy üzlet!
- Teniszsalak?
- Egen. Én mondom neked, tuti dolog. Ha bármikor szükséged van egy kis első osztályú salakra, ne menj sehová, csak szólj nekem, megoldjuk okosba'.
- Ööö... hát köszi, mindenesetre.

- Mire jó a babaolaj?
- Hát... beolajozni a babát.
- Jó, de miért?
- ... hogy ne nyikorogjon.
- Aú. Ááááááá!

"Szeretnék egy gyümölcscentrifugát, meg egy kecskét, hogy legyen kecsketejünk."
(Szegény kecske?)

Kertészkedem, programozgatok, relatíve vidáman telnek napjaim, nincs nyűg, élvezem amit csinálok. Várom a jóidőt, a napfényt, levegőt, zöldet. Visszanézek korábbi írásokat, és irigy vagyok magamra, hogy milyen jól tudtam írni. Emlékezek, és nagyokat nézek: megint eltelt egy év, immár hat. És hat év az én koromban nem kevés ha azt jelöli, amennyi ideje a szeretett lény jelen van életemben, átszőve a mindennapokat. És hiányos, tökéletlen vagyok, hogy kifejezzem. Legyünk egyek.

Megéneklem a tegnapi napot, meg, hogy nem írok. *Lllááá*. In medias res, tetőtől-talpig sajgok és nyűg és bvrrr, mozdulni is alig van kedvem, nemhogy bármit.

Diplomaszerzés utáni önfeledt jólérzés hamar átcsapott önfeledt monitorbabújásba, szorító határidő okán, munkaügyileg. A határidő egyébiránt holnap van, én meg hajtok mint a güzü, már így is hatalmas a csúszás, hogy nem tudtam foglalkozni a projekttel jóformán ősz óta. Mindig volt valami, tanítás, tanulás, tdk, karácsony, utazás, diploma, ami elvitte az időmet és erőmet. Most meg valami olyat kellett alkotnom az elmúlt két hét alatt, mintha nem két hét, de legalább két hónapnyi munka lenne benne.

Jó kifogás, nem? Azért blogot írhatnék. Mondjuk sűrűbben. Majd kiírom magamnak postitre.

Viszont nagyon jól és éppen jókor jött a majdnem-hirtelen felindulásból, csoportosan elkövetett tegnapi Ausztriába kiruccanás, Semmeringbe, hogy kibújhassak kicsit a monitor nyűgéből. Hangosan mondom: Hegyek, hó, gyönyörűség, napsütés, friss levegő, mozgás! (halkan mondom: alig alvás, kegyetlen izomláz, húzódás, zúzódás, esés, naptól leégés, fájdalmak, halál-dögvész-pusztulás, mozdulni nem akarás). Így jár, aki...





"Á, snowboardozni százszor jobb, mint síelni" - ezt felírom a kéményre, mint cáfolandó tételt. A bizonyítás feltétele persze, hogy mindkettőt kipróbáljam. Előbbit most sikerült, és bár többektől az idézett kijelentést kaptam, én nem vagyok meggyőződve annak igazságtartalmáról. Nem csak azért, mert nem old le az ember lábáról a deszka, ha az elakad a hóban, és így akkorákat lehet taknyolni, hogy az ember fél percig nem kap levegőt a fájdalomtól (volt rá példa, nem is egyszer), mert ha belejön az ember, úgysem esik már annyit. A kapkodós egynapos programnak (meg a trágya gpsnek, ami elvitt a posványosba, és így elég későn értünk ki a helyszínre) hála nem volt sok idő kényelmes tanulgatásra, ennek ellenére szerintem jól ment, két kékpályás lesiklás előtt/közben/után három rövid piros-szakaszt is bepróbáltam - egyiket kényszerből, másikakat kedvből - és jó volt. És jellemzően nem azokon estem, hanem bakker a kéken, ahol nincs hely, nincs lendület, viszont kásás a hó, amiben elakad a deszka. Mindegy, összességében abszolút nem győzött meg, hogy ez mekkora jóság. A síelés meg már látványra is lázba hoz, úgyhogy most méginkább meg akarok tanulni. És ha már igen, akkor megmondom, hogy sikerült-e megcáfolni a tételt, esetleg az ellenkezőjét bizonyítani :)

Csont nélkül :) Szakdolgozatvédés 5, szakirány 5, archi 5. Mindenki nagyon rendes volt és segítőkész, minden nagyon jól sikerült, diplomás ember lettem :) Juhú vagy juhú? Ünnepling :) Már nagyon elegem volt a tanulásból és a hat tonna feszültségből, nagyon. Itt az ideje ellazulni egy kicsit.

Nos jövő csütörtökön államvizsga. Juj. Hát ezért nem írok :)

Temérdek hosszú repülőút, fáradt érkezés, frissítő óceán, alig néhány ember. Déli szélesség 20°, tűző nap, hűsítő szellő, árnyékban vörösre leégés. Apály, dagály, szemszájinger mindenevés, koktélok, esti séta, hullámtörő morajlása. Motorcsónak, Ile aux Cerfs, fehér homok, fehér víz, nádkunyhók és zöld pálmák, vízesés és kalózhajó, búvárkodás, garnéla és homár, flambírozott banán és sós ananász (blöe). Majmok és óriásdenevérek a fán. Bal oldali vezetés! Ááá! Óriás teknős, derékig vízben halászok. Ally, Francia telepesek háza, botanikus kert, vizililiomok, teknősök itt is, "ananásztüskebogyó".

Nagy öböl, Lapos-sziget, rákinca a móló alatt, virágfüzérbokor, vigyorgós fotók, halászó madarak, piramis-szerű távoli szigetek, végtelen cukornádültetvények. Keleti-part, hullámtörő és Passzát-szél által fazonírozott fák, hazatérés, szemszájinger mindenevés, koktélok. Boldog új évet kellemes esti huszonöt fokban, tüzijáték pálmafák sziluettjével, koktélok, szuny! Kilátás a Fekete-folyó völgyre, Le Morne-ra, Chamarel-vízesés és Hétszínű föld, megsülés. Ezer szép virágok, pálmák, izék, hibiszkusz. Gris-gris part, fenségesség és béke. Krokodil-park, óriásteknősök, simogatás és rájukülés :) (szabad!)





Hajnalban kelés, napfelkelte a víz fölött, pálmák a reggeli fényben, hahotázó izé a szobában. Punnyadás és barnulás, fehér homok, kék-zöld víz, korallzátony. Búvárkodás, kagylógyűjtés, halak és halrajok, rákok, tintahalak, vitorláshal, óriásizé, pici izék, türkizkékek. Nádtetős napernyő alatt koktél iszogatás, olvasgatás, béke. Millenium torony (ööö), Curepipe, vulkáni kráter, kilátás. Tamarin-vízesések, vörös föld, Síva-szobor, Grand Bassin (szent tó), hindu templomok és imazászlók. Bois Cheri teaültetvény és múzeum és gyár, friss tea, vaníliás és kókuszos és maracujás.

Fényfüzérek pálmafákon. Nyári zápor, teniszpálya alkonyatkor. Fitnessz-terem, fitnessz-vacsi, napsütés, megunhatatlan pálmafák. Úszkálás, búvárkodás, kagylógyűjtés vízben és szárazon. Elengedjük Blájent? Mit esznek a kagylók? Igazgyöngyöt. Ally, hindu templom, Port Louis, rendszáma "1", karácsonyfa harminc fokban. Nyugati-part, Mon Choisy, pancsi, szép templom, ... koktél :) Magánbirtok, banánültetvény, drótkötélcsúszda, vízesésben fürdés, nyolc méterről ugrálás, megint csúszdák, juhú ha fejjel lefelé. Búvárkodás, ékszerkagylók, még egy napfelkelte, búcsúpunnyadás, búcsúpancsi, búcsúkoktél. Ugye nem hagytam ki semmit? :)

A minap jártam bennt a józsefvárosi telephelyen átvenni az oklevelet és könyvjutalmat, amit még decemberben nyertem az Erasmusos fotópályázaton (közönségdíj és szakmai zsűri alapján is első hely az egyik kategóriában). Nos, kellemesen csalódtam, a sablonos és szokásos "Digitális fotózás kvázi-kezdőknek" jellegű könyv helyett Az év természetfotói 2008 várt rám. Hát, hogy tömören és röviden összefoglaljam a véleményem, valamint a felmerülő érzéseimet, ezek rendre a "höbb", illetve a "nyaff..." szavakkal fejezhetőek ki leginkább. Megmagyarázom.

Gondolom a höbb érthető, nagyon szép és inspiráló képek vannak benne. Azért is inspirálóak, mert nem elérhetetlenül jók - ez utóbbi kategóriába eső képeket én csak megcsodálom, aztán legyintek, ha annyira jó, hogy közöm se lehetne hozzá, és tovább megyek. Nem elérhetetlenül jók, csak nagyon-nagyon jók (megkockáztatom, egy-kettő olyan is akadt, amivel azonos témában van egyenrangú, netán jobb képem), és ilyenkor feltámad az az érzés, hogy "ilyet akár én is tudnék". Persze rengeteg türelemmel, még néhány lépcsőfoknyi (de elérhető) kitartó tanulással és fejlődéssel, és persze... jobb felszereléssel. És itt jön a második rész, a nyaff.

Mindegyik képhez oda van írva, hogy milyen körülmények között, és milyen felszereléssel készült. Ha most lenne laza egy millám, amit lelkiismeretfurdalás nélkül elkölthetnék a témára (mint ahogy nincs, és ha lenne is ekkora összeg se erre költeném, ha csak nem már nem tudnám másra...), vennék két objektívet, egy jobb állványt, vízalatti tokot és vakut. És ennyi, ebből el is ment az összeg. Azt mondja az egyik vízalatti fotó gazdája, "2db Ikelite vaku". Rákerestem, darabja úgy ezer dollárt kóstál. Úgyhogy a vízalatti fotózás akármilyen gyönyörű, azt hiszem lekerül a wishlistről... Az objektív és állvány mondjuk hosszútávon kigazdálkodható, de annyi minden más is van a képben... Drága hobbit választottam, francba is :)

Mindenesetre ráeszméltem, hogy az utóbbi időkben jócskán elhanyagoltam a fotózást, mint szenvedélyt... az utazások alatt készített képek kivételével mást nem nagyon csináltam, pedig régen jóval kísérletezőbb voltam. És most újra érzem a késztetést, hogy visszatérjek ehhez a vonalhoz.

Nem színes tintákról, sokkal inkább Mauritiusról és kultúrabeli drónokról álmodom. Előbbi érthető különösebb magyarázat nélkül is, utóbbi annak ismeretében, hogy Iain M. Banks könyveket kaptam karácsonyra, és zseniális, kreatív sci-fi, tud újat mutatni. Ebben a sorrendben ajánlom: A Játékmester, Holtpont (etten tartok most), Nézz a szélbe (itt még nem). A Darázsgyár az más lapra tartozik, inkább Csáth Géza-kedvelőknek és erős idegzetűeknek való.

Színes-szagos élménybeszámoló hamarosan. Fotók előbb, videó majd később. Bőven van képanyag, egy fokkal jobban bele is jöttem a kamerázásba, mint nyáron, úgyhogy talán sikerül valami élvezhetőt összehozni, csak idő kell hozzá amíg megvágom. Fotók és videók terén is sajnálom, hogy nem sikerült mindent megörökíteni amit szerettem volna. Részben azért, mert (még ilyet) rögtön az első napokban elszublimált avalahova az állványfej, így az igazán hosszú záridős dolgok eleve kiestek (pedig víz mellett, haaaajjj). Másfelől sok mindenhez több idő, pénz, utánajárás és stressz kellett volna, de első- és másodsorban is pihenni, világot magunk mögött hagyni, kikapcsolódni mentünk, ami oltárán egy bizonyosnál többet nem áldoz az ember.

Viszont hoztunk marha jó víz alatti videókat, mert olyan élővilág volt a zátonyon, hogy még; meg is szenvedtünk érte rendesen. Egyrészt a vízálló tokot nem a kamerára formatervezték, amiből következően kb másfél órányi felvétel (rajtuk premier plánban táplálkozó rákkal, tintahalrajjal, meg egy sor különös élőlénnyel és szebbnél-szebb korallokkal) ment is a sutba, mert vagy a fókusz került a tok képmezőbe lógó részére, vagy éppen a zoom állítódott el akkorára, hogy semmit nem lehetett látni. Ilyenkor anyázás, mert ez már csak a parton derül ki. Továbbá nem egyszerű úgy videózni, hogy az ember csak sejti, hogy mi fog a képre kerülni (nézőke nem játszik), a toknak a benne lévő levegő ellenében folyamatosan ellen kell tartani, meg a hullámok is dobálnak. De azért jó lett, élveztük, és talán van is mit mutatni. Szóval szavak és képek hamarosan.

Aztán a múlt héten leadtam a szakdolgozatom, most van még egy röpke hónapom az államvizsgáig. Semennyire sem izgulok, a tételsor alapján minden rendben lesz, és időben (a napokban) neki fogok állni a felkészülésnek. Mostan kicsit tengek-lengek, élvezem a hirtelem rámszakadt (látszólagos) szabadidőt, de mindjárt észbekapok, hogy mennyi mindent is csinálhatnék, és nekifogok.

Sötét van és hideg. Negyven fokkal hidegebb, mint amihez két hétig szoktam. Elsőre talán ez a legszembetűnőbb. Most a nyaralás (telelés?) alatt olvastam egy könyvet déltuáni tengerparti szieszták közben. Még karácsonyra kaptam, Abe Kobó-tól A negyedik jégkorszak. Jó stílusú, letehetetlen könyv. A könyv magyar kiadásához maga a szerző is fűzött egy előszót, és a történettel összhangban arról ír benne, hogy nincs kontinuitás - a mindennapok egymásutánisága, a jelen folytonossága csak a kényelmes elme illúziója. Egyszerűbben fogalmazva: az ember hajlamos rá, hogy ha a jövőre gondol, azt úgy képzelje el, mint - bár mégoly apró, előrevívő változásokkal együtt - a jelen, a mindennapok folytatását. De valóban van-e ilyen folytonosság? A ménkű nem szól előre, ha az embernek gyökeresen felfordul az élete. Az egyik nap az ember még tanár a főiskolán. Imádja a tanítást, a visszajelzések szerint ráadásul jól is csinálja. Van egy jövőképe az elkövetkezendő évekről: tanítás és tanulás, akadémiai pálya, kutatómunka. A másik nap meg borul a bili, és őszintétlen és aljas kifogásokkal indokolva közlik vele, hogy nem hosszabbítanak vele szerződést a következő félévre. Persze, megesik. De, ahogy alább is írtam, nem az élet igazságtalan - az emberek azok. Mert ha még igazuk lett volna az indokokkal... de kifordult a sarkaiból a világ, komolyan mondom. Fortyongott az igazságérzetem, és ahogy a szedett-vedett, mondvacsinált kifogásokat sorra cáfoltam meg tételesen, hogy mennyire nem igazak, az ember, akit tiszteltem és szerettem, főnököm és pártfogóm - most a 'csapat' nevében beszélve - nem tudott a szemembe nézni; lesütötte tekintetét, és csak hümmögött, hogy 'hát igen, hát igen'. Most akkor vagy az van, hogy a látszattal ellentétben mit sem számít a rangsor, és egy kolléga személyes ellenszenve és féltékenysége elég az elmozdításomhoz a közös főnök erejével szemben, vagy az ember, aki közvetetten mindig megnyugtatott, hogy mellettem áll, igazából már az első pillanattól fogva tudta, hogy ők csak fél évre keresnek valakit sürgős kapacitáshiányukban, és minden más színjáték volt. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Nos persze, tudom, ez máshol is így megy. Ilyen értelemben nem lep meg, kis magyar valóság. De ez a jellemtelen és őszintétlen döntés megfosztott most valamitől, amit imádtam csinálni, és megfosztott a stabilnak gondolt (és sugallt) jövőképemtől. Pedig ha csak a hallgatók - anonim, tehát érdektől mentes - visszajelzéseit nézzük, 6 - emberi és szakmai - szempont szerint is zömében 5-ösöket kaptam minden tankörömben - ellentétben kifúrómmal, aki 2-3-asokat (puffogott is rendesen). De nem ezen mérték le a munkámat, pedig talán ez a szempont lehetne az egyik legfajsúlyosabb. Nos, mindegy. Fáj, de elfogadtam, mert tudom, hogy ekkora törés, váltás nincs ok nélkül. Mondhatnám úgy is, Helen Keller szavaival élve, hogy ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Nem szabad hát túl sokáig a bezárult ajtót nézni, mert akkor nem vesszük észre azt, amelyik kinyílt. És talán ez utóbbi még több, és jobb is, mint az előző. Ezt biztosan érzem. Úgyhogy várok, kíváncsian, mi sül ki ebből. Lesem a kinyíló ajtót. És mindenki számoljon el a maga lelkiismeretével.

Azt mondják, az élet igazságtalan. Tévedés. Az élet nem igazságtalan. Az emberek azok.

Most már tényleg mindjárt. Sok.

Volt hó (hó' van az már) (cöcc). Építettünk Leokádiát, és volt neki haja is, de szegény reggelre teljesen szét volt csúszva (biztos mert egész éjszaka flörtölt a szomszéd hótorzzal).

Kikelt az avokádómagom! Lesz avokádó palántám :)

Leadtam a félévet. Vége a szorgalmi időszaknak. Tegnap reggel 8-tól 2-ig szó szerint meg sem álltam, pótZH-k, utána helyben kijavítani mindent, Neptunba felvinni 150 ember jegyeit, double-check it, triple-check it. Sok túlóra. Az egységsugarú hallgatókkal nem tudtam mit kezdeni, de az értelmesebbjét addig nyúztam amíg rá nem jöttek a dolgokra, és akit lehetett, átrugdostam (ha megérdemelte).

Nagyon élveztem a tanítást, meg az egészet, és a visszajelzések is nagyon jók a hallgatóktól. Többen rendszeresen maradtak órák után beszélgetni (adtam nekik útravalót a főiskolához, kapacitáltam őket Erasmusra, ha majd eljön az ideje), többen felvettek iwiwen, és az anonim oktatók hallgatói véleményezésén is 4-5 közötti átlagokat kaptam szinte minden szempontra. És ez jó. Szeretni fogom csinálni, akkor is, ha nem valami nagy a juttatás érte. Eddig sem azért csináltam...

Volt Erasmusos fotópályázat is a programot népszerűsítendő, és az egyik képem I. lett a közönségszavazatok, a másik szintén I. szakmai zsüri alapján. Ugyan a díjátadón nem tudtam ott lenni, de vár rám elvileg két oklevél, meg valami szép fotóskönyv (az album fajtából).

Közben megint nyakunkon a karácsony, de még egyszerűen nincs időm foglalkozni vele eléggé. Január első napjaiban kell leadni az OTDK-ra a jelentkezést és a doksit, és mivel január első napjaiban szerencsére baromira nem leszünk itt, ez azt jelenti, hogy kb karácsonyig el kell készülnöm vele. Ami meg kb azt jelenti, hogy van rá még egy hetem. Úgyhogy hajting. De aztán karácsony után úgy elmegyünk kipihenni az elmúlt hónapok állandó hajtását, hogy nna. És az már mindjárt van :)

A jó zene jegyében pedig ajánlom mindenki figyelmébe Alan Parsons 1978-as Pyramid, ill. 1979-es Eve című albumát, aki még nem ismerné. De végülis annak is, aki de.

Nincs sok kedvem írni. Világom a teendőkből fakadóan elmaradt programok és találkozások hatására beszűkült, és még ha akad is időm, arra is csak bambán-furcsán nézek - elszoktam majdnem mindentől, amit ilyenkor szoktam volt csinálni. Meddig tart még mindez? Remélem nem tovább, mint márciusig, az államvizsgáig. Szociális sivárság, hogy a hétvégéimet is hajszolom, és egészen beleszürkültem már. Évek óta ez az első ősz, hogy nem voltam még kirándulni sem. Egészen elfelejtettem, milyen is az, amikor nem így megy, hanem jut idő mindenre, elmenni ide-oda, találkozgatni ezzel-azzal.

Most a szürkeségben majd' az egyetlen színt Ő jelenti. Mindenen túlnő, mindent felülmúl, amit akár csak titkon is reméltem, öt évnyi ismeretség után. És minden máson is. És ez az év is hogy repül... Elhasználtam már a szavaimat, de nem is keresek helyettük újakat. Belül élem meg.

A TDK-n második lettem. Hát, valljuk meg, jobbat szerettem volna. A szeptember óta első és egyetlen, múlt pénteki kiruccanásként voltunk Sonata Arctica koncerten, de a hangosítást meg (most is) eltolták. De ha a sok hajtást és viszontagságot, ami mostanság történt sivatagként nézzük, akkor már csak egy alig több, mint egy hónap, és megyünk az oázisba. Kikapcsolódásért, békéért, élményekért. Boldogságért is: de az most is van.

Pénteken (tdk dolgozat leadási határidő) spóroltam egy hazautazásnyi időt magamnak, és tanítás után inkább bennt maradtam, hogy biztosan be tudjam fejezni estig a doksit. Háromnegyed tízkor a portást leszámítva valószínűleg én voltam az utolsó lélek az épületben mikor kijöttem, vaksötét folyosókon és aulákon át. De leadtam, rengeteg munka, szabadidőmegvonás, és kevés alvás árán. Holnap reggel pedig élőben is megmérettetik. Majd írok még.

Oda megyünk lakni, ahol all-inclusive sushit,
meg türkizkék tengert meg pálmát meg lagúnát meg hófehér homokot meg Mauritiust kapni!

"...Japánban ez egész máshogy megy. Ott ha megállok a kereszteződés közepén, kiszállok és nekiállok kávézni mondjuk, nem szétdudálnak mint itthon (tán még le is lőnének), hanem kiszáll a japán ember is a kocsijából, és megkérdezi, hogy segíthet-e valamiben. Vagy kérek-e cukrot a kávémba." - mondta ő, én pedig megfogtam a topik lábát.

Annyi mindent kéne csinálni, és csak próbálom utolérni magam. Az már súlyos, amikor az ember azt mérlegeli, hogy megengedheti-e magának, hogy a szombati napon rááldozhat-e egy fél napot arra, hogy leutazzon vidékre a fodrászhoz, vagy sem, mert mekkora időkiesés. Például fogalmam sincs, hogy hogyan leszek kész mindennel amivel akartam a TDK-ig, amit idén iszonyatosan koránra raktak. Alig több, mint egy hónap maradt, és még annyi teendő. Márpedig erre tettem fel ezt a félévet. Még szerencse, hogy hatalmas segítségeket kapok hozzá.

Aztán az estig tanítás is elég kimerítő magában, nem még ha fűszerezve van a hangulat kedves kollégával, aki minden áron a földbe akar döngölni. De nem engedjük :)

Vannak öröm foltocskák, mini béke-szigetek, napi betevő gyanánt. Beérett egy szem eprem még ebben a rusnya időben is, ami az elmúlt hetekben volt. Eper, ilyenkor! És saját, nem bolti. Majd megmutatom (ha csak addig meg nem esszük).

És hát a legjobb mégis, amikor egy fárasztó nap után hazamehetek Őhozzá. És öleléssel és vacsorával vár. És jó. Úgysem lehet elmondani, mennyire.

A héten zárthelyiket írattam. Laborgyakorlatos dolog, órán. A ZH anyagát nem én állítottam össze, és bár nem feltétlenül értettem egyet minden feladattal, én magam is megoldottam őket, és nem mondanám sem nehéznek, sem szivatósnak (némelyik sőt!) őket. Az elsősök teljesítménye - pont ezért - viszont lesújtó.

Olyan alapvető, beszéd- és szövegértési gondokkal küszködnek, és olyan alapvető problémamegoldási képességekkel nem rendelkeznek, hogy az elkeserítő, kétségbeejtő, felháborító, kiborító (kívánt szó aláhúzandó). Továbbá nem értem, hogy hogy a tüttyült ratyliba vették őket fel? Komolyan, akinek egy Excel feladathoz (diagram / trendvonal egyébként) a megadott két adat, de sőt, még a megadott képlet (R = U / I, mert a társaság fele még csak nem is hallott ilyenről) alapján is gondot okoz a hiányzó harmadik adatot kiszámolni, az mit keres itt? Sőt, még csak nem is neki kell kiszámolnia, csak rendeznie kéne tudnia U-ra vagy I-re egy ilyen képletet. Hogyan jutott el idáig? Hogyan ment át az érettségin? És akkor beszól, hogy ez nem fizikaóra. Miközben nem bölcsész szakon van, hanem műszaki pályán, és egy alapvető, általános iskola nyolcadik osztályos összefüggést kellene csak rendezni, semmi atomfizikusi tudás nincs elvárva. És igazából mindegy a mögöttes elektronikai jelentéstartalom, mert a feladat nem igényel képletátrendezésnél bonyolultabb készségeket...

Vagy mit kezdjek azzal, akinek gondot okoz mA-ből A-be átszámolni, és megkérdezi ZH közben, hogy a milli- az milyen váltószám, 10-es? Na ezek után nem csoda, hogy volt olyan tankör, ahol az első feladat 3 pontjából kettő embernek tudtam fél pontot adni. Pedig nem a buktatásra utazom, sőt. Úgy kapirgálom nekik, hogy mire adhatnék pontot, hogy átmenjenek valahogy. De ha nincs mire adni, akkor nem válthatom meg helyettük a világot.

Felháborodásom ellenére nem vagyok kibukva, csak értetlenül állok a jelenség előtt. Mondjuk némiképp összevág azzal, hogy pont a pénteki Metro(pol)-ban olvastam, hogy a mai fiatalság gyakorlatilag fele (és ez borzalmas nagy szám, minden második ember!) funkcionális analfabéta. Nem érti amit olvas. És egyszer ezek felnőnek, és munkahelyeket töltenek majd be...

Időközben túlvagyok másfél héten, és még mindig élvezem a tanítást. Szerencsére, ugyanis ha nem így lenne, valószínűleg menekülnék a taposómalomból, amibe kerültem. Kedden a nyakamba szakadt a semmiből még egy esti kurzus megtartása, így összességében 20:20-ig tartok még egy órát. Óra után még kérdeznek, bezárom a termet, összeszedem a motyómat, és van az 20:45 is, mire kijövök És reggel 7:45 óta már bennt vagyok. Tizenhárom óra szellemi munka!

Szerencsére az estiseknek csak kéthetente van órája, de akkor is. Amikor épp nincs, akkor is este hét-nyolcig ott vagyok. És nagyon kimerítő, most a szerdám-csütörtököm nagyon nyögvenyelős volt, és még mindig nem pihentem ki teljesen. Mint a facsart citrom. És közben ott a másik munka is, meg az egyetlen hallgatói kurzusom heti feladata, meg a TDK, amivel még rengeteget kéne törődni, és szorít a határidő.

Decemberig kb minden percem be van osztva, és aggályos, hogy mennyi szabadidőm van egyáltalán regenerálódni.

Elég sűrű lett a hétfő-keddem, de meglepően jól bírtam. Hétfőn a nap első felében szívom fel a tudást reggel 8-tól, utána rövid ebészünet után 3 * 1,5 órányi kurzust tartok egészen este 6-ig. Elég megerőltető. Kedden reggel 8-tól ismét tanítás, nap közben egyéb munkák, egészen este 7-8-ig, hogy pénteken előbb eljöhessek.

Személyi oldaláról nem teljesen rózsás a helyzet ahogy már írtam korábban, de legalább a közvetlen felettesemmel nagyon jóban vagyok. Felkarolt emberileg és szakmailag, szorgalmazza és segíti a TDK munkámat, ami sok reménnyel kecsegtet.

A tanítás meg? Szinte elhivatottságot érzek :) Imádom. Eddig három órám volt, az első nagyon mélyvíz volt, de megbírkóztam vele. A második (rögtön utána) olyan jól sikerült, ahogy nem is remélhettem volna ennyire az elején: csillogtak a tekintetek, mosoly az arcokon. Jó volt a légkör, elhumorizáltunk, miközben pontosan kitöltöttem az időt és leadtam az anyagot. És vagy négyen-öten ott is maradtak az óra után még beszélgetni. Nyilván függ a személyes hangulattól éppúgy, mint a csoport összetételétől, de azt hiszem, általánosságban véve nagyon fogom élvezni a dolgot.

A héten van pont egy éve, hogy kiutaztam, és ennek apropóján megénekelem, hogy fél éves késedelemmel (nem az én oldalamról ezúttal) végre kikerült az erasmus honlapra a beszámolóm. Érdeklődés esetén elolvasható, noha kicsit más jellegű, inkább a leendő Esslingenbe készülő erasmusosoknak próbál némi körültekintő helyzetképet és tájékoztatást adni, hogy mire számítsanak.

Zárszóként pedig annyit, hogy a kinti fél év a legjobb dolog, amit a főiskola adott nekem az elmúlt években. És akinek csak lehetősége van rá, ne hagyja ki - életreszóló élmény.

Holnaptól indul a banzáj. Az első héten már túlvagyok, de ez csak a felkészülés - PPT gyártás jegyében telt. Holnaptól viszont indul a tanítás - reggel még hallgatóként, délután már óraadóként. Semmi sem fenékig tejföl, egy személyes konfliktust is sikerült begyűjteni rögtön az első héten, de a tanításhoz van kedvem. Közben pedig támogatva és szorgalmazva van a TDK témám, remélem azzal is sikereket érek majd el.

És utolsó pillanatban a párhuzamosan futó munkám dizájn fázisával is sikeresen készen lettem, így lehet vinni bemutatni. Jókor, mert már türelmetlenkedés volt a túlsó oldalról, holnaptól pedig már több dolgom lesz, és akkor ki tudja meddig csúszott volna.

Nem vagyok valami bőbeszédű, bocsánat. Valahogy megint így jött ki a lépés. Pedig közben! :) Na de majd.

/ 2007. 11. 22. Közepe nincs, a vége már volt /

Egy távolba tűnő időnyivel korábban kezdődött. Átmenet nélkül, gondolkodási idő nélkül történt minden - egyik napról a másikra. Aznap éjszaka zajos rémálom gyötörte, reggelre pedig a teljes döbbenetre ébredt. A rémület különböző szintjei után - mivel józan indokot képtelenség volt találni a történtekre - természetesen felvetődött benne a lehetősége, hogy képzelődik, netán még rosszabb: elméje bomlott meg. De ahogy teltek a napok, és minden továbbra is teljesen valóságos volt a maga érthetetlen és abszurd mivoltában, és mert a pánikot leszámítva egyéb gondolataiban sem észlelt semmi zavart tüzetes önvizsgálatai során, ennek a lehetőségét végül elvetette.

Nehéz volt tartania magában a lelket, de eleinte hajtotta az okok megismerése iránti vágy. Az idő múlásával azonban egy tapodtat sem változott semmi; e vágya lassan lelohadt hát, hogy átvegye helyét a keserű beletörődés... végül pedig a puszta fásultság.

Igazából már azt sem tudta, mikor kezdődött minden... mikor állt be a csönd. Nem volt támpont már többé amibe kétségbeesett elméje kapaszkodhatott volna, nem volt viszonyítási pont: minden egyes nap ugyanolyan volt. Végtelen órák, hangtalan percek. Néma napfény. Egy kiürült világ tátongó csendje.

Nem tudta volna megmondani hát azt sem, ez a mai nap miben lett volna mégis más, mint a többi. Az órák nem ketyegtek. A harangok nem kongattak. A telefonvonalak halottak voltak, a tv sistergett minden adón - csoda, hogy áram volt egyáltalán. Sem más ember sem állat nem törte meg magányát ezen a napon sem. Tudta, hogy ma sincs senki a munkahelyeken. Üresek a tv-stúdiók, a szerkesztőségek, üresek a boltok. Üresek az épületek és a pályaudvarok.

A szél nem fújt, levél sem rezdült, ahogy eddig se, immáron egy időtlenség óta. És mégis... Érezte az ereiben, hogy a világ mely körülveszi, ma megváltozik, és mint egy hosszú-hosszú hatásszünet után végül talán záróakkordra készül. Érezte a hívást, és engedelmeskedett neki.

Az utolsó ember a Földön mégegyszer végigsétált hát szülővárosa utcáin.

~ ~

Korábban eljátszott vele, hogy sorra végigjárta az elhagyott épületeket. Lakóházakat, boltokat, éttermeket. Sehol nem volt egy teremtett lélek sem, mégis, minden ugyanúgy hevert a polcokon és asztalokon, ahogy egy élő világban szokás. Kísérteties, ám abszurd módon mégis végtelenül érdekes érzés volt végigjárni a tiltott birodalmakat. Bemászni házak kerítésein, ablakain anélkül, hogy bárki is rászólt volna. Nem ugatott kutya, nem harsant sziréna vagy riasztó. Mindenütt fülsüketítő csend honolt, kivéve talán egyetlen bizarr zajt: a pár utcával arrébb lévő helyi közért hátsó betonudvarán a transzformátorház zümmögött csupán továbbra is, de ez ha lehet, csak mégjobban kihangsúlyozta a kihalt ürességet.

Végigjárt nappalikat, fürdőszobákat, benézett a szekrényekbe és kamrákba. Élelmiszerek, háztartási kellékek, illatszerek, családi képek, könyvek, számlák, levelek, ruhák, cipők, gyerekjátékok... minden a helyén, ahogy utoljára hagyták. Ijesztő, ideget borzoló volt az egész - nem érezte úgy, mintha valaki állandóan figyelné, sőt. Érezte a végtelen, leírhatatlan magányt, hogy létezéséről immáron senki és semmi nem tud. Nem voltak kísértetek sem többé: ő maga volt a kísértet e mozdulatlan világban.

Most, ezen az utolsó sétán már nem érzett semmiféle kedvet e tiltott birodalmak iránt, felfedezőútjaival ekkorra már jó ideje felhagyott. Most valami egészen más, rég nem érzett tompa vágy hajtotta megszürkült lelkét.

~ ~

Dél felé járhatott az idő, mire gyalog a belvárosba jutott. Nem csak az emberek és az állatok tűntek el ugyanis azon az első, ijesztő reggelen, de érthetetlen módon - hiszen minden más megvolt - a járművek is. Nem parkolt autó a járdákon, nem maradtak sem buszok se vonatok a garázsok és pályaudvarok kongó halljaiban, eltűntek a repülőgépek is a repterekről. Még egy kerékpár sem akadt sehol. Az utcák így, autók híján ha lehet, még kihaltabbnak hatottak.

Magasan járt a nap, felhő - ahogy korábban - most sem járt az égen. A levegő mozdulatlan és száraz volt. Se egy sirály a folyópartokon, se egy galamb a tereken. Végigsétált az egykori villamossíneken, higgadt, kímért tempóban. Nem sietett sehová. Fél óra múltán a térre ért, ahol már annyi minden történt életében. Üres volt az egész, egykor oly forgalmas kereszteződés itt is, csak a jelzőlámpák villogtak sárgán minden irányba a már soha vissza nem térő tömegnek. Lesétált a lépcsőn, és végigment az aluljárón, ahol egykor árusok, koldusok és kétes alakok hangos, koszos kavalkádja között jöttek-mentek a hétköznapok emberei. Egyedül a bevásárlóközpont nem hatott teljesen idegennek ilyen üresen, hiszen azt már látta korábban záróra környékén is. És ott állt a mozdulatlan vizű kis tónál, benne megannyi ezüstös vagy sárgás pénzérmével. És ekkor eszébe jutott a lány.

Vele is, mint annyi mindenki mással, itt találkozott először. És másodjára, és sokadjára. A városnak egy frekventált csomópontja volt ez, sokan választották hát e helyet találkák lebonyolítására. Ő maga meg sem tudta volna számolni, hányszor járt erre, és hány emberrel találkozott már itt. Mégis, miért pont ő jutott eszébe most erről a helyről? Szinte látta, ahogy ott állt a lány, csillogó tekintettel, zavarában mosolyogva, és őt várta.

A lány, aki annyi mindent tett érte; és nyilván jóval többet, mint amire ő emlékszik, vagy amit ő valaha is felfogott belőle.

~ ~

A világ megrezdült. A távoli, halk morajlást először még inkább csak sejtette, mint hallotta, de a nem sokkal később érkező lehelletfinom és pillanatnyi légmozgást már megérezte. Megszaporázta lépteit és a sziget felé indult.

Amikor először futott végig a remegés a lába alatt az aszfalton, már biztosan tudta, mi következik. Feltámadt a szél, és port hordott a szemébe. Borzolta a vizet, játszott a falevelekkel. Annyi nap után az első valamire való hang, amit hallott! Túlcsordult az örömtől és az emlékektől, amiket ez az apró impresszió felébresztett tompa lelkében. Távolról csörömpölés hallatszott, ahogy az erősődő földrengések megmozgatták az elhagyatott házak berendezéseit. És odabent egy hang felsóhajtott: végre.

Még a nyaralás alatt fogalmazódott meg bennem mindez. Történt ugyanis, hogy hála a sorsnak jóval olcsóbban úsztuk meg a svájci körutat, mint alapesetben lenne. Apám ottani ismerősei bocsátották rendelkezésünkre ingyen és bérmentve a nyaralójukat. Amit egyébként - lévén Arosa fő profilja a turizmus - ha éppen nem ők használnak, akkor kiadnak bérbe, tehát miattunk végülis nyereségtől estek el. És ne legyen kétség afelől, hogy az nem két fillér lenne amúgy (egy átlagos apartman három éjszakára nagyjából 50e Ft-ot kóstál arrafelé). Más kérdés, hogy az ottani viszonylatban mennyit számít az átlag svájcinak, mint egyszeri összeg (semennyit), de menjünk tovább.

Ők maguk Zürichben laknak, a hely onnan 150km-re található. Vállalták, hogy csak Zürichig vegyük meg a jegyet, kijönnek értünk a pályaudvarra, aztán autóval elvisznek minket a nyaralóba és mindent megmutatnak. Ezek után bevásároltak, főztek nekünk vacsit első este (sajtfondue! juj juj). Másnap visszamentek, de még hagytak három tábla svájci csokit az asztalon, három tömb svájci sajtot a hűtőben (ami amúgy sem volt üres, plusz a ház és a száraz készletek jól felszerelve), és még a kezünkbe nyomtak kétszáz frankot, hogy tessék, ezt a visszafelé útra, mert sajnos nem tudnak értünk jönni autóval. Köpni-nyelni nem tudtunk, mondtam nekik "na ne már, hát nekünk is van pénzünk, hoztunk magunkkal, így is annyi szívességet tettetek már értünk, nem fogadhatjuk el". De addig tukmálták, mondván, hogy "tudjuk mi, hogy svájcban nagyon drága a vonat, fogadjátok csak el", hogy aztán eltettük, de elhatároztuk, hogy visszafelé menet Zürichben visszaadjuk nekik.

És akkor mindennek tetejébe történt, hogy (lévén nem nagyon utaznak ők vonattal :P) a jegy feleannyiba került, mint gondolták (ők retúrral számoltak megszokásból). És mondtuk, hogy legalább azt hadd adjuk vissza, amit el se költöttünk belőle, hát nehogymár több pénzzel menjünk haza mint amivel jöttünk! - de csak heves "jaj hagyjatok már" tiltakozással leráztak, hogy adjam oda inkább apámnak, hogy ő is ki tudjon jönni, mert már őt is milyen rég óta szeretnék vendégül látni, meg különben is miért nem adja meg a bankszámlaszámát, akkor kifizetnék neki a benzinpénzt meg mittudomén. Pfff.

Mindebből azt tessék látni, hogy 1) nem a magas lóról mondják mindezt 2) nincs ebben semmi, de semmi lenézés részükről, és nem mint alamizsnát osztják. Azt kell látni, hogy az átlag svájcinak megvan mindene, hogy ne szűkölködjön ÉS mégsem herdálja, szórja, vagy pöffeszkedik fölötte. Nem lesz tőle arrogáns, nem nézi le a másikat. A svájci embernek van egy jó autója, van esetleg egy nyaralója valami jobb helyen, és élvezi az életet. És ennyi. Megvan mindene amire szüksége van, de nem épít kacsalábon forgó palotát, amolyan "hadd lássa mindenki, hogy én ki vagyok" módra. Saját maga söpri el a havat, takarítja a portáját, büszke a kétkezi munkára. Vigyáz arra amije van - nem csak magántulajdonként, hanem természeti kincsként, köztulajdonként is.

És akkor a találós kérdés csak ennyi: ha hirtelen nekünk magyaroknak ennyi pénzünk lenne országos szinten - és mindenkinek egyenlően, eltüntetve a mostani gigászi szakadékokat - úgy magánemberként, mint az országnak, meddig tartana mindez? És akkor miben áll a különbség köztük és köztünk? Úgy van: a mentalitásban. De nagyon súlyosan. És innen már mindenki ismeri a sztorit.

Versenyfutás az idővel, önmagammal és a kedvemmel blogot írni mostanság (és általában kikapok tőlük). Lássuk, megint indulás előtt 10 perccel észbekapva mire tellik tőlem.

Gyorsan telik - eltelt a nyár, de nem bánom. Időtlenül szemlélem, élvezem, és megpróbálom továbbra is élvezni, ami maradt még belőle. Na például ezért - is - van mostanság postszűke, egyik helyről a másikra megyek, ha meg éppen itthon vagyok, aktívan punnyadok. Persze már nem sokáig.

Megénekelendő, hogy múlt hétvégén voltunk Kiskunmajsán, Sörfürdő fesztiválon (aminek kevés köze van persze a sörhöz), de a tömeg ellenére is sikerült nagyon jól érezni magunkat: hajnali fürdőzés, egész nap csúszdázás, napozás, élményfürdés. Délután teke, aztán éjjeli fürdőzés, és már elmondhatjuk magunkról azt is, hogy csúszdáztunk éjszaka tüzijátékban egymásba ölelkezve. És vezettünk tűző napon klíma nélkül üvegkalitkában (vizes lepedő és napszemüveg segít, csak a rendőrök néznek arab sejknek). És telnek a napok élménydúsan, mert Ővele még az aktív punnyadás is élménydús. Szabadság, szerelem.

- és eddig jutottam tegnap abban a 10 percben... -

Aztán van még az, elmesélném, hogy az őszi félév indulásával tanársegéd leszek a főiskolán. Írtam már róla korábban említés szintjén, hogy felmerült, mint lehetőség, de akkor még kértem egy egy hónapos gondolkodási időt. Amaz lejárt, én sokra nem jutottam, de mindenképpen akartam dolgozni ősztől, és nagyjából tíz fontos szempontot súlyozottan mérlegelve nem maradt más lehetőség. Aztán egy újabb elbeszélgetés a tanszékvezetővel adott egy hatalmas löketet, hogy ne csak azért válasszam ezt, mert nincs jobb - részletesebb bepillantást nyerve a leendő feladataimba és lehetőségeimbe sokkal-sokkal lelkesítőbb az egész: tele vagyok kedvvel, mondhatni alig várom. Tanítói ambícióim voltak mindig is (meg állítólag jól tudok magyarázni, igyekszem is), de magamtól nem terveztem ilyen pályakezdést, mert nem akartam leragadni itt - nagyobb terveim voltak. Most mégis máshogy látom, egyáltalán nem zsákutcának, hanem lehetőségekkel teli útnak, gyorsítósávnak, ahol egy helyen tudok (tegyük hozzá: a szakterületen jellemző átlaghoz képest alacsony stressz szint mellett) dolgozni, továbbtanulni, és emberi és szakmai kapcsolatokat megalapozni a jövőmhöz. Éppen így, már nem csak rövid távra tervezek ahogy eredetileg, hanem - ha minden jól megy - szeretnék egynéhány évet itt tölteni és fejlődni, amíg az élet hozza a következő lépcsőfokot. Lelkes vagyok :)

Úgyhogy, ősztől elsősök réme :)p Hat kurzusnyi saját órám lesz első körben, szintrehozó - bevezető tárgyból, aztán a második félévtől komolyabb is. Mellette aktív részvétel a tárgytematika folyamatos átdolgozásában (elavult dolgokat ki, legújabb dolgokat be, hangsúlyokat finomítani), egyéb apróbb feladatokban, és persze a korábban említett opcionális plusz projekt-bedolgozások kiegészítő keresetért.

Mindemellett ugye még névlegesen hallgató vagyok (abszolútóriumnak pipa már most, leadom a szakdogát, megcsinálok önszorgalomból egy választható tárgyat, és leállamvizsgázom, ennyi), szóval ősszel TDK, és reményeim szerint jövő tavasszal OTDK dobogós hely. Kell, muszáj. Márpedig minden a fejben dől el.

Különösebb kommentár talán nem is szükséges.



Ja, de mégis: 1) az album első képe igazából Slunj 2) ide még visszamegyünk. Mondjuk ősszel.

Láttuk Arosát napfényben és felhő kellős közepén úszva (azaz ilyenkor pont, hogy alig láttuk), volt rajtunk nyár közepén öt réteg ruha is, néha meg csak egy. Hűtöttünk italt hó alól kicsorgó két fokos vízben, ittunk mennyei ízű hegyi patakból (nem lehet betelni vele), hógolyóztunk július 5-én 2653 méteren. Láttunk ameddig a szem ellát minden irányba hegyeket. Voltunk néha magasabban is, de 1650-nél alacsonyabban egyszer sem. Ettünk rengeteg svácji sajtot, egyszer fondüt is, és svájci csokit. Szívtunk sok fenyőtől dús hegyi levegőt, simogattunk alpesi bocit, nézett ránk bárány és mormota, kergettem darazsat hegytetőn. Öt tó, két vízesés, három hegycsúcs és hágó, négy napnyi egész napos séta. Röviden ennyi. És boldogok voltunk.


Most pedig szuny, mert hajnalban indulunk Plitvicére, hétvégén megnézzük a tavakat.

Ni, egy blog. Megjöttem, nem, nem maradtam egy héttel tovább (pedig nem lett volna rossz), csak például használható gép híjján is voltam. A dolog a kamerával kezdődött. Amit rendeltünk, nem ért ide időben. Magánemberen keresztül jött volna, aki pedig volt olyan korrekt és jóérzésű, hogy cserébe adott addig is egy másik vadiújat (nem mellesleg: egy sokkal drágább HDR kamerát), hogy ne maradjunk gép nélkül a nyaralásra. Nőjön érte lótuszvirág az ő lába nyomán. A gépről hardverileg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, a mellékelt szoftverről már sajnos kevésbé.

Történt ugyanis, hogy feltelepítettem még gyorsan indulás előtt az importáló / browser progit, kért egy rebootot, és úgy kiakadt tőle az XP, ahogy én utoljára talán win95-öt láttam szétesni. 10-15 perc bootolási idő, nincs hang, nincs net, nem fut semmi, szolgáltatások semmi, uninstall hibaüzenettel leáll. Küzdöttem vele, de nem sikerült életet lehelni belé (meg közben épp készülődtem, pakolásztam), úgyhogy ezzel egyben eldöntetett a már amúgy is esedékes opreinstall kérdése is. Mellesleg már odakinnt, Arosában, a kamera papírjait böngészve találtam egy ilyen, majdnemhogy apróbetűs megjegyzést: "Ha van CD/DVD író program a gépeden [kinek ne lenne?], kérjük szedd le installálás előtt, különben [ezt kapd ki] a rendszer instabillá válhat". Instabillá, mi? Széthalasztotta, ko-ra.

A nyaralás fantörpikus volt. Képek és némi élménybeszámoló hamarosan. Videót egyelőre nem ígérek, mert van belőle 6.5 órányi, amit persze jócskán meg kéne vágni - lehetőleg úgy, hogy a kívülálló is érdekesnek találja - viszont még nem volt rá érkezésem foglalkozni vele, sőt, egyelőre célszoftverrel sem rendelkezem.

Én akkor most futok-szaladok, bő egy óra múlva indul a vonat. A végállomás Arosa, Svájc, az Alpok közepén. A földi paradicsom, ahova tizenkét éve visszavágyok. Lett kamera is, bár kissé kerülőúton, majd elmese azt is. Fotózok, videózok, reméljük nem fog végig szakadni az eső, és akkor jövő hét vasárnap jövök haza. Csók a családnak :)

Esslingenben (és egyáltalán, Stuttgart vonzáskörzetében - de sőt, egyáltalán Németországban) mindennapos élmény Porschét látni. A szebbnél szebb sport- és egzotikus autók itt (na, meglepő?) egyébként sem ritkák. A Mercedes népautónak számít, annyi szaladgál belőle az utakon mint itthon Suzukiból (aka eurotrabant), ehhez képest Porschéból meg majd' annyi, mint itthon Merciből. Nem volt ritka az sem, hogy egy negyedórás séta alkalmával 5-6-ot számoltunk össze (pedig Esslingen lélekszám tekintetében 20-ad Budapestnyi kisváros), az ősi veteránmodellektől a legújabb aszfaltszaggatókig. Télire ugyan behúzódtak téli álmot aludni a garázsokba, de szeptember-október-novemberben több, mint százötven egyedi példányt sikerült megszámolni belőlük, ami elég durva havi vagy napi átlag, és bőven nem minden nap jártam lennt a városban.



Ebben a mennyiségben egyébként nincs benne a Porsche múzeum / gyár és közvetlen környezete (ott kiakadt a számláló), mert az nem számít "reguláris" forgalomnak :) . A múzeum háromszori ottjártamkor egy 20 autót számláló, ingyenes kiállítás volt, de azóta talán már elkészült az a borzalmas nagy épület, amit új otthonául építettek. Mindenesetre bár élőben érdekes volt mindannyiszor, fotókon azért nem ugyanaz, úgyhogy a kiállítás képei helyett inkább egy össz-vissz Porsche válogatást adok nektek a fél év alatt látott és lefotózott példányokból.

Észbekaptam, hogy lassan annyi ideje vagyok itthon, amennyi időt kinnt töltöttem (és itthon mennyivel gyorsabban repül az idő!), de még mindig nem zártam le az élménybeszámolást. És nem akarom, hogy elkallódjon, mint a négy évvel ezelőtti Peking, illetve azt is postolom majd, csak előbb ennek jussak a végére. Tehát a hátralevő négyből az első album: esslingeni rajzok.



Telefonálások közben foglaltam le a kezem a wacom táblával, és mire letettük, ilyenek születtek félig tudatosan. Aztán ki tudja, ki milyen következtetéseket von le belőlük a lelki világomra vonatkozóan :p

Dobpergés, átmentem. Megdícsért a tanerő, hogy milyen szépen felkészültem, továbbá ötös lett (de tegyük azt is hozzá, hogy egy könnyebb, kevésbé lexikális témakörből kérdezett). Nagy levegő beszív, kifúj, az elmúlt három hetem jóformán csak erről szólt, mint a szemellenzős lónak. Mondjuk ha előbb tudom, hogy mit nem kellett volna megtanulni, mert csak szemléltetésként szerepelt a diasorokon... hát az spórolt volna nekem egy-másfél hetet, de sebaj.

Nagy mérföldkő ez, és két dolog következik belőle. Az egyik, hogy ezzel megvan az abszolútóriumom, azaz teljesítettem az összes kötelező tárgyat, vizsgát, szigorlatot, kreditbeli, nyelvi és tesi kritériumot, szakirányt. Ezzel - ha technikailag nem is - gyakorlatilag befejeztem a főiskolás tanulmányaimat, nincs több kötelező tárgy vagy vizsga. És fellengzősség nélkül, azért hadd legyek rá büszke: összesen 5 UV-m volt, és tárgybukásom egy sem (olyan mondjuk adódott, hogy több kreditet vettem fel, mint amire - többek között bizonyos archi2 miatt - időm lett volna elmenni vizsgázni, így néhány választható tárgynak végül volt, hogy neki sem futottam - de ami kötelező volt, és/vagy amiből elmentem vizsgázni, azok meglettek). Meg kell hagyni, hogy ehhez jó adag szerencse, évfolyamtársi egymást segítés és égi áldás is kellett az eltökéltség mellé - amiért hálás is vagyok -, és azt sem mondanám, hogy mindig halálra tanultam volna magam :P

Ami még hátravan: befejezni a szakdolgozatomat és jövő februárban leállamvizsgázni. Mindkettő meg tudott volna lenni mostanra is, de nem sietek - ahogy már említettem - az őszi TDK - tavaszi OTDK páros miatt.

A másik dolog, ami következik belőle, hogy ősztől szeretnék elhelyezkedni. Több dolog is felmerült, de mindenképpen valami olyan érdekel, aminek köze van a {beágyazott rendszerek, gépi látás, mesterséges intelligencia, mobil alkalmazásfejlesztés} halmazhoz. Van egy-két nagyon csábító lehetőség, pl emez, bár ide a nyáron önerőből egy kicsit még fel kéne nőnöm, mert elég nagy falatnak tűnik elsőre, akármilyen szaftos is...

A másik lehetőség most a szóbeli után adódott: Dr. Tanerő kifaggatott további terveimről (mikor diplomázok, érdekel-e MsC, PhD, milyen területen szeretnék elhelyezkedni), majd feldobta, hogy ősztől lehetnék tanársegéd a főiskolán, ami ugyan nem egy nagy fizetés, de mellé a Bosch-sal és az IBM-mel kötött szerződéseik alapján kapnék projekteket keresetkiegészítésnek, amivel együtt már nagyjából megvan egy pályakezdő informatikusi bér. Ez egyfelől nagyon felvillanyozó gondolat, másfelől meg nem tudom még, hogy ezt akarom-e csinálni :) ... de mindenesetre megtisztelő, hogy már egyáltalán felmerült, úgy, hogy közben technikailag még a diplomám sincs a kezemben. Na majd még alszom rá vagy tizet, és akkor újból elbeszélgetünk róla.

Még annyit, hogy bár megkönnyebbültem a vizsgát letudva, annyira azért nincs "hurrá, nyár, vakáció" hangulatom. Egyrészt, mert kilépve az épületből szakadt az eső egész nap, másrészt mert három, egymással párhuzamos naagy projekt fogja kitölteni a nyaramat. Mindenesetre az eredmény sushiért kiáltott, amit - jelentem - nagy élvezettel el is fogyasztottam.

Szóval múlt pénteken nem tudtam elmenni vizsgázni, mert a tanerő egész héten nem tartózkodott bennt. Aztán úgy volt, hogy ma legyen felhívva telefonon egy minden bizonnyal mai időpont megbeszéléséhez. Aztán végül szerda lett belőle. Az mondjuk cifra, hogy az indexemet már pénteken legkésőbb le kellett volna adni...

Újabb két nap tehát, amíg kevéssé tudok csak mással foglalkozni, pedig ma már túllehettem volna rajta. Há brr.

Viszont, hogy valami vidítson, sínen van a nyaralás és úgy tűnik, a fotózás mellett hamarosan videókkal is szórakoztathatom majd a nagyérdeműt.

Ajánlom figyelmetekbe a Khívától Keletre című blogot, melynek írói (egy a harmincat még be nem töltött pár) nagyjából kilenc hónapja járják Ázsiát (lásd: útvonal) kalandtúra jelleggel. Jó stílusban, érdekesen írnak érdekes dolgokról, sok fotóval, és tessék megnézni a FAQ-t és a Legek menüpontokat is.

Amiért most mégis ajánlom őket (avagy minden szentnek...), hogy eljutottak Japánba, írtak Kiotóról és külön bejegyzést szenteltek a japánkerteknek is, ami számomra ugye szívmelengető téma. Érdemes megnézni, gyönyörűek a képek.

Más kérdés, hogy a zen-kerteket végül elég röviden lerendezték, de ez eléggé el nem ítélhető azok mélyebb filozófiájának ismerete nélkül. Aki tehát nem érti, hogy mire jó az a néhány kő meg kavicságy, itt talál még némi hasznos infót: http://zen.thetao.info/perceive/zengarden.htm

Illetve ha már japánkert, itt egy csokornyi galéria a témában, jobbnál-jobb képekkel: http://www.phototravels.net/kyoto/zen-gardens-index.html

Készen van a pótlólagos féléves feladat keretében mobiltelefonra írt java alapú játék, amit ha lesz időm ide is kirakok, hogy játsszatok vele a ti örömötökre. De addig pánik van, úristen, jajveszékelés. Alighogy letudtam a mobil rendszerek szóbelit, mint az utolsó előtti, még múlt őszről maradt tárgyam pótlását, közölte velem a téósnéni, hogy a maradékot leszek szíves júni 13-ig letenni. A maradékot jelen esetben az architektúrák III jelenti, és annak idején az I és II-ről is megírtam, hogy micsoda mumus egy tárgy. Példának okáért tavaly ilyenkor a harcmincnemtudomhány kreditemből mindössze kettőt kitevő archi II-re elment az öt hetes vizsgaidőszakomból három. Csak, hogy érezzük az arányokat.

Várjunk csak, az nem úgy volt, hogy augusztusig kaptunk haladékot a pótlásra? Személyesen az oktatási igazgatótól? Ott a bibi, hogy a kérvényre kapott hivatalos beíráskor el lett írva a határidő (egy eleve lehetetlen időpontra), utána fölkerestük őt, aki szóban készségesen biztosított róla, hogy ráérünk nyár végéig. De a téósnénit ez nem nagyon érdekli (szó elszáll, brr...), őneki le kell zárnia a félévet, úgyhogy leszek szíves. Pánik #1.

És rájöttem, hogy még annál is sokkal több az anyag, mint hittem. Pánik #2.

Hello, Polly.

A tükörbe néztem, és láttam egy arcot. Egy arcot, ami nagyon próbál hasonlítani rám, de nem én vagyok. Éppen ahogy a gondolataimnak is más a hangja mint ami a torkomon kijön, úgy lényem sem azonos testemmel, arcommal, és cselekvéseim, megnyilvánulásaim sem adják vissza motivációimat, szándékaimat, belső világomat. Dühített, hogy a tükörben nem magamat látom, csak arcomat. Ha még én sem láthatom önmagam, hát más hogy lásson meg? Ha más nem hallhatja az igazi hangom, nem láthatja igazi énem, nem láthatja cselekedeteim mögött az igazi mozgatórugót, hogyan érthetne meg? Hogyan kerülhetne a felszín alá, merülhetne el bennem? Maszkokat viselünk. Egyet a munkahelynek, egyet a világnak, egyet a családnak, egyet a párunknak, és egyet még saját magunknak is. És közben egy egész életen át önkifejezünk, hogy kétségbeesetten, kerülőutakon mutassuk meg, mi az amit alattuk rejtegetünk. Pedig biztosan van más út; ezernyi! Ott hever végig mind a lábunk előtt, hogy aztán nagyon meglepődjünk, ha egyszer megtaláljuk.

Néha, ha közelről, egészen közelről, hogy semmi mást ne lássak, elmerülök két kék szemben, ott egy-egy pillanatra a maszk mögé pillanthatok. Akkor úgy érzem, nem az arcot magát látom már, hanem egy pajkos, mosolygó fénypárt, a létezésben játszadozó - táncoló lélek-alakot. Az igazi én-t. Aztán itt elakadok... egyelőre. De tudom, egyszer majd, a japán-kertben egy sziklán üldögélve, hallgatva a csendet és a kis patakban időnként koppanó tikk-fa hangját, tovább is jutok majd.

2007. 10. 19. A tó, ahol három ország találkozik. Szép időben lehetne látni a svájci Alpokat a túlparton, de nekünk sajnos egész nap felhős idő jutott.



Friedrichshafen-ben megnéztük a Zeppelin múzeumot, az első néhány kép onnan van (korabeli fotók, étkészlet és étlap, vázszerkezet) illetve a kikötőből. Busszal továbbmentünk Meersburgba - gyönyörű utcák, kastély, parkok. Itt csoport szinten késésben voltunk, és ez a fotókon is meglátszik sajna - néha csak egy-két másodpercem volt egy-egy kép elkészítésére, nem maradhattam le a sietős tempójú többiektől, mert így is alig értük el a kompot a kikötőben. A sirályok viszont kézből ettek :)

Rózsa Sándor rezonál a hűtőbe'.



(mp3)

Mert mint azt nagyjából mindenki vallja, a mai magyar oktatás elég gyászos: életrevalóság és érdeklődés felkeltés helyett nem megfelelő dolgokat nem megfelelő módon tanít és demotivál. Aztán vagy megvan mindenkinek a saját kis véleménye arról, hogy ezzel mit lehetne kezdeni, vagy sem, mindenesetre egy idevágó felfedezésemet megosztanám veletek.

~
Ritka ajándék az élettől, ráébredni néha napján valamire, amit hosszú éveken nem értettünk, nem szerettünk, továbbá blöe, hogy igazából fú! értem! és jé, de érdekes!. Hogy igazából nem a dologgal van a baj magával, hanem azzal, ahogy okították (vagy ahogy nem). Ritka, de felvillanyozó érzés. Jelen esetemben szó szerint is.

Egy munka kapcsán közvetlen fizikai közelségbe kényszerültem kerülni az elektronikával. Én, a szoftvergáj, aki mindig meghagyta és tisztes távolságból szemlélte volna a kapcsolási rajzok és forrasztás világát a mindenkori hárdvergájnak. És arra jöttem rá, hogy jé, ez nem blöe! Ez érdekes! Ezt összekötöm, azt oda dugom, meg bíbelőd, meg színes drót. Legó felnőtteknek. És háh, működik, és mint ilyen mint tudjuk: szép. Nahát. Ezt tényleg én gondolom? Az elektronikai anti-tálentum, aki leragadtam a hurok törvénynél meg a tranzisztornál?

Hol lett elrontva ez az egész?

Az egy dolog, hogy a mindenkori középiskolás jó eséllyel még az utolsó éveiben sincs nagyon tisztában vele, hogy (ha egyáltalán kitalálta, hova megy továbbtanulni) mivel szeretne majd foglalkozni. Ez is megérne egy misét, de ezen most lépjünk túl, és nézzük inkább frissen felvételizett Jóskát, amint első félévében koptatja az előadók padjait. Feltételezzük továbbá, hogy ő nem azonos Telibeszarom Pistával, aki csak a birkanyáj illetve a szülői elvárások okán, maga sem tudja, miafaszt keres itt egyáltalán, de nem is nagyon érdekli - a mi Jóskánk tényleg akarja is valamire vinni, tehát a szándék legalább megvan.

Jóska ugyan szépen halad tanulmányaival (fordítok, átcsúszkál kettes-hármassal, valami ragad is rá), de azért ő is látja, hogy mennyi hülyeséget is meg kell tanulni, ami úgysem fog kelleni semmire. Ez még a könnyebb eset, mert ezeket egyszer letudja, aztán csókolom. Ami nagyobb gond (és ezt ő is érzi), hogy van egy sor olyan dolog, ami viszont valamire biztosan jó lesz majd, csak még azt nem tudja, hogy mire. És a baj, hogy elég sok ilyen dolog van. De még ha nagy ritkán van is rá egy-két életszerű példa a tanerő részéről, akkor sem érzi át, hogy ez hogyan kapcsolódik szorosan az ő jövendőbeli munkájához. Jóska agya pedig hasznosság-érzet és lelkesedési ráta mentén szortíroz, időnként rendet rak, és az ugyan megtanult, de lóg a levegőben dolgokat szépen kiszórja a szitán, Jóska minden igyekezete ellenére. És ez így van rendjén.

Hogyan lehetne jobban csinálni? (fikázni könnyű, hát legyünk konstruktívak).

Most elnézést kérek, mert a felhozott példában nem akarok elvonatkoztatni az informatikától, de kis absztrakciós készséggel nyilván lehet alkalmazni azt egyéb területekre is. Szóval tegyük fel, hogy frissen felvételizett Jóska túlvan az első féléven, ahol a rostán rögtön kihullik a Telibeszarom Pistikék nagy része. És akkor, úgy nagyjából mindjárt a második félév elején, a felsőoktatási intézmény tart neki és a többi kis pajtásnak egy kötelező bemutatót a majd egyszer valamikor választható szakirányokról. Megmutatják, felcsillantják, hogy szorgos tanulás után ilyen és ilyen és ilyen területekre lehet majd szakosodni. Hogy fiam, te nem csak úgy generále, informatikus leszel, hanem lehet belőled rendszergazda, hálózati szakember, foglalkozhatsz adatbázisokkal, informatikai biztonsággal, esetleg gépi látással, robotikával vagy beágyazott rendszerekkel. És ott ezt és ezt és ezt lehet csinálni, jújdeizgi, ugye Jóska? Kézzel fogható dolgok és feladatok homályos generále informatikus teendők kérdőjelei helyett.

És Jóska egészen biztosan belelkesedik majd valamire. A választás itt már leginkább csak érdeklődés alapján történik (most nem foglalkozunk azzal, hogy mi van, ha az adott szakirány aztán mégsem indul... ez már a lebonyolítás kérdése). Így lényegesen könnyebb a döntés. Az a döntés, amit amúgy (intézménytől és tanulmányi előmenetelétől függően) cirka másfél év múlva amúgyis meg kell majd hoznia. Az azonban nagyon nem mindegy, hogy pont ez a másfél év milyen mentalitással telik el Jóska részéről.

Mert ekkor - még mindig a szemfelcsillantó előadás keretében - Előadó János azt mondja: hohó pajtások, node! Ehhez és ehhez a szakirányhoz vagy feladathoz ilyen és ilyen konkrét matematikai, elektronikai és miegyéb témákra lesz a leginkább szükség, így aki esetleg ezzel szeretne a későbbiekben foglalkozni, az a most következő félévekben ezekre különösen figyeljen majd oda. És lőn, Jóska frissen felcsillant szemében máris értelmet nyer az n dimenziós függvény iránymenti deriváltja, a khi-négyzet eloszlás, és a hiszterézises nullkomparátor. És mivel Jóska szeretné vinni valamire, és most már lelkesedik is egy szakterületért, motiválva van, hogy mindezt megtanulja. Nem lóg többé a levegőbe. Nincs többé hát biztos jó lesz majd egyszer.

És ne féljen attól a tanerő, hogy akkor majd a minden mást meg nagy ívből! A minden másból is van vizsga, a minden mást is meg kell tanulni, ahogy eddig is. Ezzel a módszerrel nem kevesebb lesz Jóska fejében, csak több. Csak nyerhet rajta. Nem az utolsó két félévében kell majd rádöbbennie, mint nekem, hogy de jó lett volna az elmúlt három-négy félévben konkrétan ennél és ennél jobban odafigyelni, több energiát áldozni, mert most milyen jó lenne ezt és ezt magabiztosan tudni. ő is nyer, és a leendő munkaadó is biztosan nyer, hogy Jóskából nem lesz olyan tucat diplomás, aki ugyan mindenen átment, de igazán semmi nem ragadt meg benne, és a papírja nem takar valódi tudást (belőlem sem, de ez már más lap :) ... ).

Nem mondom, hogy az itt vázoltak mindenhol alkalmazhatóak, és azt sem, hogy mindenki életét megváltják. De a minimális befektetéshez mérten (lásd egyetlen még idejében megtartott, felvillanyozó, de a kapcsolódó megtanulnivalókra figyelmet felhívó előadás) szerintem óriási haszna lenne.

~
Ezer bocs és egy anyamedve, hogy ilyen hosszúra nyújtottam a témát. Biztos billentyűzetmenésem van, mert eredetileg csak egy, maximum két bekezdésnyit akartam szánni a témának :)

Jaj, a blog! ... hogy már péntek van? Meg tudom magyarázni! ... ööö, nem tudom megmagyarázni. Viszont megmutatom, mit alkottam négy napi munka, egy csomó utánajárás, és összesen mintegy 24 munkaóra árán.

Ilyen volt:



És ilyen lett (képgaléria):



Kertész leszek, fát nevelek. Nem gondoltam volna, hogy mennyi meló lesz vele... rengeteg! De ez már csak menet közben derült ki. Mindenesetre megérte, mert gyönyörködtet. Sajnos a képek nem adják vissza az élménynek csupán az egy ötödét - térben az igazi, körüljárva, közelről megnézve. Közel negyven palánta, apró utak, mini barlangok és hasadékok, egy kis mikrokozmosz. Ha megtehetném, akkor persze nagyobban csinálnám: egyszer majd nekem is lesz egy ilyenem ;) (mondtam-e már, hogy vonzódom a japán dolgokhoz? ah, csak ezerszer)

...tessék engemet, hátha élek-e még, avagy csak úgy teszek. Különben nem lehessen tudni. A minap (hete is már) lepődtem meg, hogy Április hóban kemény kettő bejegyzés született, abból is az egyik nógatásra. Nahát már! Felháborító. Pedig most még csak nincs is témabeli terméketlenség, mert nap mint nap eszembe jut írni, és akarok, de alig (szóval nem) jutok el odáig, hogy ez meg is történjen. Tudjátok, az a reeengeteg teendő, hogy mindig valami fontosabb (most magam sem tudom eldönteni, hogy ezt komolyan mondtam-e, avagy gúnyolódtam vala, és ennek megfelelő az állítás valóságtartalma is). És valahogy nem csak a blog, de a levelezés is így jár, hogy napokig hetekig (minimum!) kallódik egy-egy levél, mire megválaszolást nyer. Hm-hm, nem jó. Valamit máshogy kéne csinálni.

Az írástól mint olyantól persze biztos elszoktam, ami gondolom a fogalmazhatatlanság rovására is megy, meg a stílus, meg a szókincs, meg a blabla. Blabla, na, az van. Vagy ez mégis olyan, mint a biciklizés és nem lehet elfelejteni?

Na szóval ezennel szándéknyilatkozatot teszek, miszerint újra sűrűbben (a hangsúlyos a két b) ragadok billentyűzetet, és mutatok képeket és hangokat és egyebeket. Kérjétek számon. Vagy böködjetek meg egy bottal, hogy él-e még.

Megrendeltem március 11-én, expressz szállítással. Elpostázták 20-án. London helyett Thaiföldről, onnan is két óceánon át, Amerikán keresztül. Hosszú hetek nagy csöndje után másfél napi utánajárással sikerült hozzájutni tegnap szombaton (április 12., vö. expressz szállítás). És reggel nyolctól éjfélig kis megszakításokkal pedig a következő volt a műsor: szenvedés, szívás, nem értés, miért nem működik. Mára kb felderítettem, hogy nem adtak hozzá egy (egyébként beígért) létfontosságú szoftver darabkát, váó. Levélírás, adjatok! Ki hinné, hogy 5 perc múlva már jön is a válasz! Méghozzá a Mail delivery subsystemtől, hogy a címzett postaládája tele van. Sebaj, leszarom, megírtam a tech support helyett a sales részlegnek is, valamit kezdjenek vele, és akkor talán már csak hetek kérdése, és tudom vele csinálni a munkámat ("hogy én miért nem a Hufnágel Pistához...?").

Megkaptam Zealtől, hogy próbált utánam való érdeklődés gyanánt a plog.uw.hu címen tájékozódni, de nem sok hasznára vált avégett, hogy mostanság mi van velem, lévén nem írok. Jogos észrevétel, lám, két és fél hete bötű se. Szó sincs róla persze, hogy megszűnne a blog, vagy felhagynék az írással. Csak egyszerűen mostanság nem érzek késztetést. Illetve nagynéha egy kicsit, de amazt meg elnyomja a lustaság és a teendők.

Az okok valahol ott keresendők, amikor kikapcsoltam a kommentezést. Megszabadultam valamitől, ami igazából jobban zavart, mint amennyire szerettem, és így könnyebbé vált az írás. Ezzel párhuzamosan pedig szintúgy a nemírás. Írni is és nemírni is könnyebb úgy, ha az ember nem az olvasóközönség elvárásai miatt teszi. Szabadabb és őszintébb. Persze el is szigetel, és így talán az újabb postok motiváltsága is csökken. Még meglátom, hogy visszacsináljam-e, egyelőre marad így a dolog. Időnként esetleg nógassatok meg, hogy írjak.

És, hogy mi van velem? Élem a mindennapokat, hol hasznosan, hol haszontalan, a kettő közötti egyensúlyra törekedve :) Voltunk húsvétkor Kiskunmajsán, tekézős-éjszakaifürdőzős-kikapcsolódós mulatságon, tegnapelőtt pedig a Salsa tüze nevet viselő táncshown, ami egyáltalán nem csak salsa, a produkció pedig érdekes és színvonalas (nézd meg). Aztán időnként egy-egy mozi, ahol valahogy mindig sikerül kifogni a borzalmakat. Először a Sweeney Todd (pedig micsoda színészek...!), aztán a borzalmas magyar nevet viselő Jumper. Utóbbit a tavaly őszi trailere óta vártam epekedve, aztán egy nagy kupac guánó. Már igazán sikerülhetne valami jó filmet is kifogni.

Ujjlenyomat olvasó kész, most épp mobiltelefonra próbálok játékot programozni (továbbra is mivel féléves feladat, és nem mert annyira szeretem a telefonokat, nekem egy telefon ne tudjon többet, mint telefonálni, smst küldeni és felébreszteni). A fúdeizgi fúdetitkos munkához egy külföldi küldeményre várok, immáron három hete, hogy tudjam csinálni. Még szerencsére, hogy külön felárat fizettünk érte, hogy sürgősségivel küldjék. Éstovábbá vannak már lézereim és egyéb kütyüim a világmegváltó szakdolgozat és tdk projekthez, ami jajdejó.

Most ennyi van. Viszont akarok írni egész másról is, alkalmasint.

Szemvillanásba zárva; így múlik el:
Ezernyolcszázhuszonhét nap.
Mennyi minden történt!

Elvagyogatok. Sok-sok, párhuzamosan futó feladat. Egy kis ez, egy kis az.

• Pótlandó szakirányos féléves feladatok: ujjlenyomat olvasót programozni, mobiltelefonra játékot fejleszteni
• Két weboldal, átadásközeli állapotban, utolsó simításokkal
• Titokprojekt, amiről most nem beszélek, viszont fúdeizgi
• Szakdolgozat, ami egyben hobbi projekt is, és vannak benne csilivili lézerek, meg ilyen is (óje)
• Lakásfelújítás projekt, új ágy és két új lámpa beszerezve, új bútor kigondolás folyamatban, festés is majd jó idő esetén

Nem érzem, hogy túl lennék terhelve, inkább csak olyan kreatív pezsgés, always somethin' goin' on.

Jött két kb 20*30*20-as méretű doboz. A dobozban környezetbarát papír helyettesítette a buborékfóliát. A papírban még egy papír, az egész mélyén egy antisztatikus kis zacskó. Abban még egy kis műanyag, kék tasak, abban pedig műanyag, lehúzható fóliás, fekete tok. Tisztára mint egy matrjoska bábú. Végül a tokban az árú: egy 6*6 milliméteres kis chip. Ágyúval verébre, mondhatom. De legalább ingyen volt.

Totálisan semmi késztetést nem érzek az írásra mostanság. Illetve csak vajmi keveset, és most - na jó - engedek ennek a vajmi kevésnek.

Mindeközben pedig csöndben és szótlanul, de már két és fél hete itthon vagyok. Az utolsó napok tényleg viharos gyorsasággal elrohantak, még nem is jutott időm mindenre, amit szerettem volna, nemhogy unatkozzak. Konkrétan a kiköltözés egy hatalmas rohanás volt, küzdelem minden egyes percért, hogy a szobát időre át tudjuk adni, és elérjük a buszt. Az utazás nagyjából oké volt, leszámítva, hogy volt néhány magyar utitársunk, foglalkozásra nézve észosztó professzorok, akik a - szintén magyar - sofőrökkel vitatták (mit vitatták, szakértették) meg az élet nagy kérdéseit. Zajban aludni még csak-csak, de ha nyelveden szólnak, az agy megállás nélkül értelmezi a hallottakat. A füldugómat meg persze a kapkodásban nem a kézipoggyászba tettem.

Múlt héten már beszámolót adtam le. Hogy ne hagyjak ki semmit se, visszanéztem korábbi évek Erasmusos beszámolóit, hogy milyen témákat érintettek; és megdöbbentem, alig egy éve még ezekből szemezgettem, terveztem, álmodoztam, hogy hova is adjam le a jelentkezésem... most pedig én írok összefoglalót majd' hat hónapról, adok jótanácsokat az utánam jövőknek...

Apropó, utánam jövők. A külügyes irodában összefutottunk két sráccal, akik épp most vasárnap mentek ki Esslingenbe. Ugyanabba a koliba. Furcsa volt! Elláttuk őket tanácsokkal, és most ők látják mindazt, amit mi, még egy hónapja ilyenkor.

Félreértés ne essék, nagyon is jó nekem itthon, és nem vágyom vissza olyan értelemben, hogy jó lett volna még tovább maradni. Ennyi pont elég volt; csak nosztalgiázom.

Ha motivációm adja, befejezem még a néhány beszámolót, és írok pár sort zárásul is majd. És akkor, Erasmus projekt lezárva. Jó volt, mint státusz, most kicsit csupasznak érzem magam nélküle... :)

2007. 10. 12. Gyönyörű ősz volt, amikor itt jártunk, de még nem volt hideg. Azon apropóból kerültünk ide, hogy a német földrajz-történelem tanárunk itt él és alkot. A város gyönyörű. Egy órányira van nagyjából Stuttgarttól, átfolyik rajta a Neckar. Sziget óriás platánokkal, óváros, öreg, színes házak. Van a városnak egyeteme, és élt itt több híres ember is, első helyen leginkább Hölderlint említik.



A Neckarinsel mellett nyaranta evezős versenyt rendeznek, egyébként turistalátványosságként gondolákon körbevisznek a sziget körül, és ki is lehet próbálni, mennyire könnyű egy órmótlan farúddal egyszerre taszajgatni és kormányozni a ladikot (semennyire), miközben a folyónak is van némi sodrása.

2007. 09. 25. Már vagy öt hónapja ennek is, hogy itt jártunk, de még mindig olyan közelinek tűnik. Aki rajong az autókért, neadjisten a Mercedesekért, és Stuttgart környékén jár, feltétlen jöjjön el ide. A múzeum nyolc szintes. Rengeteg látnivalóval, érdekességgel és információval egész napos program lehet. Az első, 1 lóerős motoroktól kezdve a mai F1-es autókig mindent bemutat, közben mesél történelemről és technológiáról.

Számomra mondjuk egy hibája van a helynek, de az komoly: a rengeteg látnivaló közben az ember elfárad, megéhezik - megszomjazik, de pihenő-kávézó csak a legalsó szinten van. Jól jött volna egy IKEA-féle megoldás, hogy félútra is tegyenek egy éttermet-kávézót, úgy sokkal több kedve lenne az embernek tényleg alaposan végignézni és olvasni mindent. Így, egy idő után elég fárasztó, és ahogy elfogyott a lelkesedés, a kiállítás második felén már mindannyian csak átrohantunk (és még így is mintegy 4-5 órát voltunk bennt...).



Az utolsó képek között szemfülesek találnak egy magyar nevet is, illetve el lehet gondolkozni azon is, hogy mit keres a földszinten egy százmilliós autó biztonsági elkerítés nélkül, és hogy lehet, hogy mégsincs rajta egy karcolás sem.

Az elmúlt napokban nagyon szép idő van errefelé. Süt a nap, +8 fok körül van a hőmérséklet, kék az ég, felhő alig. Pénteken bicajoztam is egy nagyot, olyan irányokba, amerre még sosem voltam ezalatt a fél év alatt. Azért vicces, így, az utolsó pillanatokban felfedezni még ismeretlen helyeket. Gurultam egy nagyot, aztán nagyjából századjára is megcsodáltam az óváros legszebb pontjait. Nosztalgikus hangulat tört rám; jó, hogy már nagyon mennék haza, de ettől függetlenül még mindig imádom a helyet. És most vége, elrepült majdnem hat hónap!, és megyek haza. Élmény volt, kaland volt; még pár napig jelen... aztán emlék lesz.

Péntek este pedig... "meglepődtem"... Van úgy, hogy az agy nem hiszi el, amit a szem lát. És... fú.

Elrepült a hétvége, és bár azt hittem, majd hány mindenféle dolgot fogok tudni csinálni "unaloműző" gyanánt, most egyre inkább úgy érzem, hogy a felére sem lesz idő. Egy utolsó nagy sushi parti, billiárd, mászás, még egy kis bicaj és fotózás, elintézni három rendbeli hivatalos dolgot a távozás kapcsán, összepakolni, kitakarítani, átadni a szobát... pikk-pakk elrepül. A beszámolókkal és pótlásokkal lehet, hogy már csak otthonról végzek majd...

Kihasználom az időmet, és igyekszem meglehetős sűrűséggel kirakni az eddig elmaradt fotóalbumokat. Noha már rég nincs karácsony, azért a karácsonyi vásárral kezdeném, mert inkább most, mint később. Eredetileg ugye a karácsonyi szünetben akartam kirakni, csak akkor nem volt használható gépem. De tán jobb későn mint soha. Képek Stuttgartból és Esslingenből vegyesen.

A vizsga után még megvártam Lucát. Beszéltünk pár szót a tesztről, meg a jövőről is. Azt mondta, egyszer majd szeretné a nevemet viszontlátni az újságok címlapján, pozitív kontextusban. Sok sikert kívánt, és elbúcsúztunk.

Kiléptem a fénybe. Nem volt különösebben meleg, de hideg sem. Azon pillanatok egyike volt, amikor a mellkasodról legördülő szikla súlyával kevesebbnek érzed magad hirtelen, és szinte lebegsz. Még a levegőnek is más illata volt! Mosolyogva néztem végig az épületeken, és elsétáltam a teraszhoz. Egészen fakó volt a táj, de én ott láttam az ágakon minden egyes levelet. Zölden, szeptember elején. Pirosan, októberben. Akár gyorsan eltelt, akár nem, érződik, hogy sok időt voltam itt. És most...

Most szabad vagyok. Letudtam az utolsó vizsgát, és már semmi nem köt ide hivatalosan. Fél lábbal már otthon vagyok! - gondoltam magamban, és rendkívül szabad érzés volt. Felhangolt. Bizakodó, reményteljes érzés-felhők lebegnek most körülöttem.

Aztán elkezdtem gondolkozni, mivel töltsem ki a hátralevő, itt töltendő időmet. Értelmesen, de egyúttal úgy, hogy kicsit el is terelje a figyelmemet a várakozásról. És meglepően sok ötletem van! És a legjobb, hogy közöttük van egy-két olyan kötelesség, amivel amúgy nem lenne kedvem foglalkozni, de így, hogy 'végülis még nem is kéne csinálnom', nincs ott az a nyomott érzés ami sokszor a kötelezettségekkel jár. Mert ha nem 'kell', akkor csak 'szabad', a döntésem által. És szabadon csinálni - na, az egészen más.

Kinyitottam az ablakot, és olyan friss a levegő!

Nehéz. Iszonyatosan nehéz. Nem tudok rá jó hasonlatot mondani, mert ezzel az árnyalattal még nem találkoztam. És mint ilyen, nyugodj bele: szavaimon keresztül megkopasztva és átformálva, fogalmad sem lehet.

Összeomlás közeli állapot. Tartom magam, de alig. Nem a hellyel van bajom. A hely jó. Nem is az emberekkel, vagy a körülményekkel, azokkal sincs semmi gond. Az Erasmus egy marhajó dolog. Nincs látszólag semmi külső körülmény, ami megkeserítené a mindennapjaimat, mégis ez a helyzet. Nem akarok itt lenni, nem, nem, és nem, de ahol akarok lenni, ott nem lehetek, gátolva vagyok, kényszerű szobafogságra ítélve. A lelkedben dől el, és még a legszebb hely is lehet börtön. Számolom a napokat, de minél többet nézed az órát - annál lassabban telik az idő.

Nem a puszta hiányérzet, ne rendezd le ennyivel. Nem a puszta vágy. Nem egyszerű árnyalatok, amire legyinthetsz, hogy á, túléli, elrepül, mit csinálja itt a fesztivált. Amit érzek, ami gondolatok mardosnak, az darabokra szed minden percben. Tépázza a lelkemet minden egyes nap. És durva a hasonlat, de jusson eszedbe: akit kínoznak, aki haldoklik, annak fél perc is az örökkévalóságot jelenti. Víz nélkül ittfelejtett növény vagyok, és épp elszáradok. Még pusztán gondolatban néhány napot hozzátoldani maradásomhoz is az őrülettel határos. Ez még pont az a határ, amit tudom, kibírok, bár egy hajszálon múlik.

De addig, nem tölt ki más, nem köt le más, nem tudok még önfeledten álmodozni sem. Gondolatvilágom beszűkült, és csak egy gondolat körül forog: szomjan halok, vizet akarok...

Na hát ez a mai nap. Megint egy olyan nap. Mostanság a jókedv uralkodik összességében, mégha nehéz is itt. De ma, ma kitört a hisztidepimorc. És borús volt minden, és nem sorolom. Talán amolyan mélypont. Három hete vagyok itt, és még kettő van hátra, és mégis olyan távolinak tűnik. Olyan, mint úszni egy nagy nyílt vizen, alattad a semmi, és nem állhatsz meg. Az egyik partot rég elhagytad, a másik viszont még mindig messze van. És annyira hiányoznak dolgok, hogy feltör egy-egy néma, tehetetlen sikítás. De el kell viselni, mert mást nem lehet tenni. Hazamegyek, és akkor majd jó lesz végre, nagyon.

Jó, valószínűleg az íráskészségem is messze alulmúlja magát, nézzétek el nekem. Végeztem a dokumentációval, lett 39 oldal, gyönyörű, büszke vagyok rá. De lehet, hogy - ahelyett, hogy lenne még majdnem két hetem felkészülni belőle - már pénteken elő kell adnom, hipp-hopp. És jövő kedden vizsga, amire meg közben tanulni kéne. És különben is nyűg és váá. Na, hát most ez van, lesz még jobb is.

Képek, érzések. Csupa fény és mosoly minden. Elvarázsol, átszellemülök.

Úgy érzem, egyik pillanatban, most írhatnám a legszebb sorokat valaha; aztán a következőben, hogy írhatnék én bármit, buta mása lenne csak az egésznek. Pálcikaember, pont-pont-vesszőcske, esetlen próbálkozás. Most is.

Hiszen miről írok? Hogy múzsám voltál, és múzsám vagy; de a dallam és a kép és a hang és a szavak, amik bennem születnek, földöntúli fényben ragyognak. Ahogy te is. És ehhez képest minden más: üres fecsegés csupán.

Azért majd néha mégis fecsegek, ha nem bánod.

Nincs több Landeskunde, nincs több német óra. Megvolt előbbin az előadás (szerintem tragikus lett, tanár szerint "sokat fejlődtem", hpfff), és megvolt a német klausur is (piskótatorta). Nincs több képfeldolgozás óra. Mostantól nem kell bejárnom a suliba, csak megírni a dokumentációt tisztességesen, felkészülni a képfeldolgozás vizsgára, meg felkészülni a projekt prezentációjára. Közben pedig elterelni a figyelmemet amennyire csak lehet, és azért még kihasználni az utolsó itteni napokat. Akarok még futni - bicajozni - mászni, egy-két hatalmas kört tenni a városban, és mindent lefotózni, amit eddig még nem. Egy utolsó jó nagy sushizás itt a csapattal, meg még egy kör Stuttgartban... és részemről viszlát legközelebb, Esslingen.



Mert igen, ennyi volt. Hamar elrepült az öt és fél hónap, ahogy az várható is volt. A buszjegy megvétetett, és néhány hét múlva ilyenkor már otthon vagyok. Végre.

(avagy, már fáj a fejem)

Az első egy-másfél hetem nagyjából az eszméléssel telt el; hogy újra itt vagyok, és ezt megszokjam.

Azóta meg a változatosság kedvéért megint az elhavazódás van napirenden. Például holnap kellene egy előadást tartanom Laurival és Zolival közösen a német zenéről, de még neki sem álltam a részemnek, nemhogy megtanulni. De ezt a rettenetet biztosan beleteszem.

Van továbbá egy projektem, amihez ugyan támogatást nem sokat kaptam, de azért írjak róla 30 oldalt. Szerencsére azért fog menni. Azaz legalábbis a mennyiség biztosan meglesz magyarul, de, hogy hogyan lesz belőle német, azt még nem tudom. Norbi és Sanyi, akik klasszisokkal jobbak nálam németből, akartak nekem segíteni, és tegnap nekiálltak fordítgatni abból a részéből, ami már készen van, aztán hajnalig kb két-három oldalig jutottak, majd anyáztak és feladták. Hogy nehéz technikai szöveg, és különben is bonyolultan fogalmazok. Köhh, bocs. Egy szakdogát nem lehet konyhanyelven megírni, de ettől még jogos az is, hogy kvázi képtelenség ennyit átfordítani. És ha nekik az, nekem mi legyen?

És tavasz van. És néha futok meg bicajozok, és egy szál póló fölött nyitott bőrdzsekiben flangálok. De mégis, inkább már nagyon mennék haza.

Apropó, a hazaút megszervezése csomagok tekintetében még nagyobb anomáliának bizonyul, mint szeptembernek a kijövetel volt. A tanulás és szervezés közben pedig esetleg ne felejtsem el felvenni az otthoni tárgyaimat a következő félévre, illetve esetleg utolérni magam az eddig meg nem mutatott 4 nagy + 5 kisebb fotóalbum ügyében (van ilyen, hogy: Bodensee, Tübingen, Mercedes múzeum, Porsche múzeum, meg még sok minden más).

Lauri vett múltkor egy autót, levitt minket vele a Bahnhofhoz vásárolni. Honda crx, alacsony, sportos járgány. 900kg-jára 125 lóerő, szárny, spoiler, sportkormány... Kb úgy néz ki, ahogy a képen, csak fekete. A hátsó ülésen csak büntiből lehet ülni (térd felhúz, fej bever), de megy mint az atom! És-és-és-és!! Visszafelé én vezettem ;) Ez még akkor is élmény lenne, ha történetesen nem a forgalmi vizsgámon vezettem volna utoljára, lévén azóta a pénzt autó helyett inkább nyaralásba és az erasmusba tettem. De így meg végképp :) Fú, elkérném egy napra, reggeltől-estig élvezkednék vele...

Elmondani nem tudom, mennyire nem volt kedvem visszajönni.

Mindenesetre kalandos volt. Majdnem lekéstük a gépet. 15:55-re volt kiírva a felszállás, 15:25-től lehetett menni beszállni. A kapukhoz átbattyogva azonban akkora kígyózó sor fogadott, hogy még 15:50-kor is legalább tizen álltak előttünk az átvilágítókapunál. A táskám megint tele volt a szétszedett gépemmel és tartozékaival, amit természetesen nem látnak át A-Zig a scanneren, hogy mi van benne, és számítottam rá, hogy - ahogy idefelé is - kipakoltatják az egészet. Na, pont annyi kedvem volt hozzá. Úgyhogy kihasználva, hogy a tiszt elég jól el volt foglalva valaki mással, szépen leemeltem a kabátom meg a táskám, és terepszínű arcot vágva elsunnyogtam az útlevél ellenőrzéshez.



Tíz másodperc múlva a hangosbemondón hallottam a nevem, így mielőtt a mondatot végigmondhatták volna, azt hittem, most rángatnak vissza, hogy dá-dá-dá, mutasd csak, mi van nálad. De nem, csak - mint kiderült - Sanyival mi voltunk az utolsók (pedig azt hittem, a mögöttünk is szépen felgyülemlett tömegben még bőven lehetnek mások is a mi járatunkra), és már csak ránk várt a busz. Jobb nem belegondolni, hogy mi van, ha tényleg kipakoltatják a táskámat, vagy ha nem megyünk oda pontban 15:25-re, csak kicsit később. Tényleg, ilyenkor mi van? Tegyük fel, hogy még a kapu előtt vagyok, és hallom a nevemet, hogy ránk várnak. Akkor sem tudok átrohanni! Akkor elmegy a gép nélkülünk? Sanyival egyébként levetették az övét meg a bakancsát is, szóval elég szedett-vedetten futottunk a buszhoz.

A felszállás - mint mindig - isteni volt, imádom a székbe préselő erőt, az emelkedést. Kicsit ott érzem magam a pilótafülkében. A levegőben azért meglehetősen irreális érzés fogott el - kinézve az ablakon, nem éreztem úgy, hogy én itt vagyok, és ez tényleg itt és most történik. Olyan álomszerűen távoli volt az egész, de ebben talán benne volt az alig kétórányi alvás, hajnalban kelés, fáradt voltam már. Felszállás után tíz perccel megláttam az alant elterülő Balatont, szépen lement a nap is, aztán az Alpok havas láncai, és félálomba merültem. Még leszálláskor sem volt vaksötét, végig volt élvezhető látvány. A pilóta némiképp dilettáns volt a leszállást illetően, végül jól oda is vágta a kifutóra, de legalább egyben maradtunk.



Régen, az olcsó légitársaságok kora előtt érezte az ember, ha eljött hazulról. Ha az autópályán száguldva is 10-12 óra elérni valahova, akkor van idő megszokni a távolság tudatát. Így, hogy 1:20 perc alatt 800 km-rel arrébb vagyok, csak pislogok a világra. Az előbb még otthon voltam.

És láttam a Dicket, az ismerős környékeket, és fanyar mosollyal néztem. Nem volt kedvem hozzájuk igazán. A koleszban egy majdnem sírós érzés jött rám. Mindaz amit azt hittem majd érezni fogok, amikor először, szeptemberben jöttem ki, és mégsem éreztem, most megtalált magának. A szobámba lépve árnyalódott a kép. Örültem is neki és fájt is, hogy újra itt vagyok. És az illat. Az illat volt az első benyomás. Pontosan az az illat, amit legeslegelőször éreztem, és ettől feltörtek a nosztalgikus emlékek. Az új világ izgalma, élmények, napsütés, kirándulások. Másodpercekre rá, az előtérből belépve a második benyomásom rögtön az volt, hogy üres a szobám, és ő hiányzik belőle.

A kialvatlanság valószínűleg csak rápakolt a lelkemben dúló disszonanciára, mert kezdtem elég ramatyul érezni magam. Erre csak rájátszott, amikor hulla fáradtan bár, de lelkesen nekiálltam összerakni a gépem, hogy én most levelet fogok írni - nem működött. (Pontosabban ott kezdődött, hogy otthonhagytam a tápkábelt és a bekapcsolódrótot (ház nélkül használom, mert azt már nem tudtam cipelni szeptemberben sem), de ez megoldódott: kábelt tudtam vadászni Danitól, bekapcsnak meg egy jumperrel zárom rövidre az alaplapon a tüskéket - maszek, mi?). Éppenúgy nem kapcsolta be a monitort, ahogy akkor sem, amikor hazavittem. Ez azért is meglepő, mert a szervizből hétfőn azzal jöttem el, hogy kiderítették, az alaplap mondta be az unalmast, és vettem helyette újat. Itt vettem ki először a dobozából, erre ez sem megy. Nagymama, ez nem a te napod.

És ebben ne azt lásd, hogy hülye függő, nem tud meglenni a gépe nélkül. Lásd az izoláltságot, a világtól való elzártságot, hogy még egy levelet sem tudsz írni annak, akitől eljönni sem akartál. És nem tudsz zenét hallgatni, hogy megnyugtasson, elringasson, elterelje a gondolataid. Csak a csönd marad egy üres szobában, fáradtan, betegen.

Bár szerettem volna gömbölyűre aludni magam, inkább úgy döntöttem, összeszorítom a fogam és nekiállok a mai napnak. Bevettem egy jó adag propoliszt és c-vitamint meg répaleves multivitamint, és elvittem a gépem szervizbe itt is. Na azért érződik a jó oldala is ilyenkor, hogy nem magyar honban van az ember: azt hittem, majd mondanak egy időpontot, hogy melyik nap jöjjek vissza érte, ehhez képest szó nélkül elvitték hátra, és öt perc múlva már mondták is, hogy a memória a ludas. Mindezt ingyen és bérmentve, mert úgyis megveszi az ember ott helyben az újat. A modulnak egyébként elvileg semmi baja nincs, másik alaplapban működött a szervizben is, csak valamilyen érthetetlen okból kifolyólag ebben az újban nem, amit most vettem, pedig természetesen típus szerint illeszkedik. Az alaplap tervezője meg pukkadjon meg, hogy ilyenkor miért nem lehet bekapcsolni a monitort és kiírni rá, hogy mi a hiba, minek kell szívni ezzel is?

A szervizből kifelé már jobb kedvem volt - van működő gépem, tudok kapcsolatot tartani, végre. És újra elvarázsolt a Kleiner Markt környéke is, ahol a karácsonyi vásár is állt - pedig már hányszor láttam! Majd csak megszokom újra itt, talán hamarabb elrepül, mint gondolnám. Már nincs miért itt lenni - az élmény megvolt, a kaland megvolt, az önállóságot megéltem. A kirándulásoknak vége, az a gyönyörű ősz is elmúlt. És bármennyire is nem szeretem Pestet, most lenne miért ott lennem; inkább, mint itt.

Ma sűrű napom volt, és még mindig nem pihentem ki a tegnapot sem. Szerencsére holnap aludhatok dögivel. Alig várom. Aztán indul ismét a hajtás. Három vizsga, kijelölt időpontban, egyszeri nekifutási lehetőséggel. Egy prezentáció, egy projekt leadás, ahhoz még vagy 30 oldalnyi dokumentáció (én meg a német...), és azt még be is mutatni. Élmény lesz.

Van, amiről nem lehet szavakban beszélni. És van, amiről nem is akar az ember. Bensőséges élmény, amit ha lehetne sem formázna szavakká, és mondana el a világnak. De mégis, valamit; egy pár sort, mint apró kavicsot, emlékül. Lásd a ragyogást újra, és újra.

The world's but an illusion. Burn in my stardust.

Kettőből két gép szált el itthon, tíz perc különbséggel. Az itthoni szó szerint elfüstölt, ki kellett szellőztetni utána. Amit hazahoztam, saját, meg csak érthetetlenül nem akar működni. Vagy processzor, vagy alaplap, majd jövő héten szervizbe adom kideríteni. Úgyhogy tartott egy ideig, amíg szereztem működő gépet. Ezért hát a nagy csönd.

Hétfőn hazaérkeztem. Vigyorogtam magamban, hogy édes otthon. Aztán a frászt, pillanatok alatt elegem lett mindenből, ahogy sejtettem előre. Mondjuk mostanra megszoktam, és kicsit távolinak is tűnik az ottlét. Egyébként miért jéghideg itthon minden busz? Ennyire luxus fűteni? Oké, költői kérdés.



Felszállás után láttam a Neckart, a szőlőhegyeket. A görög-keleti templomot, a főiskola lenti és fönti telephelyét, még a koleszt is. Valamivel később a hófelhőket és havas tájakat, valahol Ausztria közepén. Mire az ember észbekap, egyszer csak már a Margitszigetet és a hidakat. Naplementében szálltam le, hóborította város fölött. Gyönyörű volt.

Aztán persze az őrület, amit karácsonyi bevásárlásnak hívnak. Annyi könnyítés van a dologban, hogy kiderült, egy jobbra-balra félreértés következtében mégsem február első hetéig kell letennem a vizsgáimat, hanem csak jövő őszig(!). Ez egy baromi jó dolog, adjunk hálát az oktatási igazgatónak, aki tudta, hogy Németországban egy hónapos csúszás van a tanításban, és február végéig tart kinnt a vizsgaidőszak. És volt olyan jófej, hogy adott egy csomó időt. Ez most nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem vizsgázom - sőt -, de mindenesetre kevesebb stressz és éjszakázás várható, és ez örömteli.

Az elmúlt egy hétben rendre hajnali háromig-négyig csináltam ezt a szutykot, aztán kevés óra alvás után megint. Ennek ellenére két+egy teljes nap jóformán csak szívással ment el érdemi haladás helyett, úgyhogy, hogy készen legyek, ma egyáltalán nem feküdtem le aludni. Ez azt jelenti, hogy több, mint 24 órája, amióta utoljára felkeltem, ébren vagyok, és egy ebédet és egy esti sétát leszámítva jóformán egyfolytában dolgozok. Egy energiaital, négy fekete tea. Na nem mintha nagyon hatnának rám, de talán egy fokkal jobban, mint a kávé, mert az sehogy. Múltkor is megittam öt és fél kanálnyiból, és majd elaludtam utána. Most is voltak kritikus pontok...

Viszont én most mindjárt olyat alszom!

Aztán jön a soron következő feladat. Megszoktam, hogy főiskolai viszonylatban amilyen nyugodt az ősz, akkora hajtás pont karácsony környéke, stresszel, rohangálással, alig betartható határidőkkel és kevés alvással. De komolyan mondom, ilyen kemény még egyszer sem volt, mint ez a két hét lesz. Lévén január 8-án visszajövök, addig kell letudnom az összes tárgyamat, pótlásomat, vizsgámat, és az egész megtűzdelve egy archi3-mal. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag benn sem voltam egyetlen órán sem semmiből, úgyhogy még emlékezetre sem építhetek.

Szóval előre is elnézést, akivel nem fogok most találkozni a szünetben... majd bepótoljuk márciusban, ha végleg hazajöttem.

Hála az otthoni drágalátos főiskolámnak és a dolgok katasztrófális együttállásának, itt éjszakázok szemmeresztgetve valami fölött, ami még csak annyira sem működik, hogy elkezdhessek vele dolgozni. Vesd össze péntekig leadandó féléves feladat. Álmatlan éjszakák következnek. Mennyire utálom, amikor ilyen értelmetlen dolgokkal megy el az élet? Közepesen, nagyon, egyébéspedig?

Egyéb. -ként egy hét múlva ilyenkor már otthon alszom. (Ha alszom...)

Egyébként meg nem adtam le a kolesz hosszabbítást, úgyhogy eldőlt, nem maradok még egy félévet.

Sok minden marad most megíratlan, és jól van ez így.

Az ablakomból kinézve gyönyörű Esslingen felett az ég. Fél óránként változik, kicserélődik, új arcát mutatja. Csak az nem változik, hogy mindenhogy szép. Ha felhő lehetnék, cirrus felhő lennék.

Na most, hát szóhoz sem jutok, hát micsoda dolog, idén hozzám nem jött a Télapó! :P Most azért, mert Esslingenben vagyok? Vagy mert rossz kisfiú voltam? De még egy csokor virgáccsal se talált meg. Ez diszkrimináció.

Vagy csak megfőzték a kismalacok?

Közeleg a vizsgaidőszak, és sűrűsödnek a fellegek a fejem felett. A karácsonyt leszámítva leszámítva lesz két hetem arra, hogy letudjam az összes vizsgámat, 3db féléves feladatomat, esetleg zh pótlásomat, a szakdoga2-ről meg már le is mondtam. Akkor még rokonlátogatás, meg találkozások, a karácsonyi bevásárlásról és kapcsolódó feladatokról nem is beszélve. Ha nem kéne aludnom, talán lenne rá időm. Már most őrületnek hangzik.

Reggeltől-estig egy merő déja vu a napom, és már elegem van. Minden amit látok, gondolok, rajzolok, vagy ami történik, azt mára virradó álmomban már láttam. És á. Öt percenként. Szörnyen idegesítő. Most akkor tényleg szabad akaratomból cselekszem, vagy akármit is csinálok, ígyis-úgyis kijelölt úton haladok? (Esetleg, a szabad akaratomból előre kijelölt úton)

Közeleg december 10-e, ameddig le kell adnom a kollégiumra vonatkozó szerződéshosszabbítást a következő félévre, amennyiben maradni akarok. Az pedig mindjárt van, két hét múlva. Végleges döntés még nem született, de azt hiszem, a hat hónap lejárta után nem hosszabbítok mégegy fél évre. Egyelőre várok a hivatalos válaszra az otthoniaktól, de ha minden igaz, ösztöndíjat csak akkor kapnék hozzá, ha szakmai gyakorlatra maradnék, az pedig itt hamvában holt ötlet. Egy pillanatig arra gondoltam, nem érdekel, akkor ösztöndíj nélkül is összekaparom majd valahogy a pénzt. Félreteszek, spórolok, akármi, csak hadd maradjak - és ha nagyon akarom, meg is tudnám csinálni.

Aztán az jutott eszembe, a srácok mind hazamennek, és nem valószínű, hogy jön utánuk magyar utánpótlás. Azért nélkülük lényegesen nehezebb lett volna lelkileg a már mögöttem álló idő is. No meg, hat hónapon át fogtechnikázni (i.e. fogamhoz verni a garast), és utána lenullázva végezni, az sem olyan nagy álom. Akkor már inkább utazok még ide-oda, meg nyaralok. Az itt szerzett ismeretségekből azt hiszem, kölcsönösségi alapon jó pár országban meg tudom ezentúl spórolni legalább a szállásdíjat, és akkor csak nettó a fapados árába kerül, az pedig nem sok, ha jó előre lefoglalja az ember. Sőt, ami azt illeti, tavasszal-nyáron még ide is visszajöhetek szerintem egy öt napra, csak úgyból. Szívem csücske lett a hely, és szeretném látni egyszer még napfényben, zöldben és virágban.

Persze itt mindig van valami szép látnivaló. Most például az óvárosban ma megnyílt karácsonyi vásár. Nem tudom elmondani, mennyire elvarázsolt. Az jutott eszembe, otthon az elmúlt években az összes pláza összes karácsonyi máza mennyire taszított, mennyire a giccsről és a "vásárolj vásárolj vásárolj!"-ról szólt. És itt nem látom ezt. Nekem valahogy őszintébb. Gyönyörű, ahogy van, és önmagáért szép, semmi másért.

Itt élek közel három hónapja - nem nehéz beleszeretni a helybe.



Esslingen szimbólumai: A Stadtkirche, a Schelztor, a régi városháza és a Postmichelbrunnen. Utóbbi sztorija, hogy egy arrajáró lovas hírvívőt egy talált gyűrű miatt tévesen gyilkossággal gyanúsítottak és kivégeztek pont a szökőkút helyén. Halála előtt megígérte, hogy szellemként visszatér mindaddig, amíg az igazi gyilkost meg nem találják.



A Hochschulzentrum, és a kolesz közvetlen környéke. Mennyi zöld!



Az esslingeni vár, kilátással.



Ezek igazából nem Esslingenben, hanem a szomszédos Mettingen egy szőlőhegyén készültek. Van ott egy kápolna is, ahonnan rálátni egész Bad Canstattra (az egyik képen látszanak a fotó elkészültekor még tartó Volkfest óriáskerekei is).



Megyünk bele az őszbe...



Õsöreg házaival a Kleiner Markt, ami heti kétszer piactérként szolgál, illetve mostanság állítják fel a karácsonyi vásárt.



A Frauenkirche.



Az éjjel kivilágított Dick, a görögkeleti templom és a Neckar a város déli részén, az utcák között átfolyó kanális kezdeténél.



Seasons change. Fotók szeptember-október-novemberben a kollégium ablakából.

Álomból álomba. Faltól falig, vidáman pattogva. Minden napra jut egy új illúzió, ne félj. Semmi sem igaz igazán.

(Valami majdcsak lesz) (Ennyire mindegy lenne?)

(Megnyugodtam)

Mindig azt hittem, így vagy úgy, de ki tudom írni magamból, amit nagyon muszáj. Mégis, van, amivel már egy hete küzdök. És egy szót sem tudok leütni. Be kell látnom, legyőzött... nem tudom kiírni. Pedig benne van minden dalban, amit meghallgatok, benne a homlokomon tátongó sebben, benne a megírt és meg nem írt levelekben, az otthagyott szülinapi buliban. A tehetetlenségben amit érzek, a köhögésben, ami három hete kínoz.

Mit bánom is én. Úgyis el lett döntve már rég. De színjátékot ne hívj szenvedésnek. A fájdalom ott van, ami a szemnek láthatatlan.

Eső volt és hideg egész nap. Négy órányi alvás után bekkeltem végig a kirándulást, de megérte. Furcsa, de jó érzés volt azokat látni és azokon az utcákon sétálni, amit apám is látott és tapodott már zenészként két és fél évtizede. Bár sok szabad programunk megint nem volt, talán ha egy óránk jutott önálló kószálásra. A többi kötött volt, és nem is feltétlen jó leosztásban. Például voltunk két múzeumban (a kommunikációnak illetve a pénznek szentelve), amiket egyáltalán nem találtam érdekesnek, legalábbis annak viszonylatában, hogy szerintem mennyi minden érdekesebb is lenne Frankfurtban. És ilyenkor utálom, hogy kapkodva kell fotóznom, hogy ne maradjak le a többiektől, és nem fotózhatom le mindazt és úgy és nyugodtan, amit szeretnék.

Voltunk viszont a Majna-parton, az óvárosban, önálló kószálásként a dómban, és felvittek egy 200 méter magas felhőkarcoló tetejére is kicsit szétnézni...



Folyópart gyaloghidakkal és zölddel, óváros és templomtornyok, felhőkarcolók - jól megférnek egymás mellett.



Óvárosi látkép. Kicsit becsapós, mert a második világháborúban nagyjából szétbombázták az egészet, úgyhogy amit ma lehet látni, már nem annyira ó-város. Japán turisták előszeretettel fotózzák a középső képen látható épületegyüttest, mint tipikus frankfurti, patinás házakat. Szegények nem tudják. És ha nem mondja a töritanár, én sem tudnám.



Első két kép: A Paulskirche kívül és belül. Itt ült össze Németország első demokratikusan választott parlamentje. A falakon a tartományok zászlajai. Harmadik kép: Talán a leghatalmasabb templomi orgona, amit valaha láttam, a katedrálisban.



Felhőkarcolók.



A világ tetején, de legalábbis egy lokális maximumon. Ilyen a kilátás Frankfurtra 200 méter magasból. Sajnos szakadt az eső, és hiába törölgettem állandóan, a lencse is sokszor kapott belőle, nem minden kép tiszta. A harmadik képen a zöld kupolás mégegyszer a Paulskirche, a kicsit hátrébb renoválás alatt álló pedig a katedrális.



Említésre méltó még szerintem a nem éppen kispályás pályaudvar, illetve a a horizont közelében az a hatalmas fehér folt, Európa második legnagyobb reptere.

Csönd van
- mert kedden egész nap Frankfurtban voltunk (képek mindjárt)
- mert rájöttem, hogy heti három alkalommal is tudok járni mászni (juhú)
- mert ma voltunk Stuttgartban a Sakura nevű All you can eat sushi bárban. Mondjuk a Wasabinak közelébe sem ér semmilyen szempontból, de azért okés volt, degeszre evés :)
- és természetesen mert 70%-ban seggberúgódtam magam által (végre) és csinálom a dolgaim

Szóval nem tűntem el, nyugi.

Szakad a hó! És gyúrtam hógolyót. És öt percbe telt rájönnöm, hogy miért furcsa a halványkék ég a messzi hegyen: nincs fényszennyezés, nincs narancs derengés az égen, mint megszoktam. Szokatlan, de így is varázslatos... Eggyel boldogabb lettem erre a pár percre.

Hogy igenis marhára irigylem, hogy otthon van hó.

Mondjon önkritikát is. Meg kell hagyni, van perspektívám, hogy mit akarok fél év múlva, egy év múlva, két év múlva. Van elképzelésem, hogy mit fogok csinálni öt, tíz, harminc év múlva. De arra bezzeg nincs perspektívám, hogy mit csinálok ma. Vagy holnap, ha úgy tetszik. Hogy mit kezdjek az elúszó időmmel és a halogatással. Márpedig ma nélkül nincs mire alapozni a holnapot, úgyhogy jó lesz, ha seggberúgom magam, és valamit nagyon átalakítok a mindennapjaimon, mert ez így nem megy. Ez most a legnagyobb feladatom magammal szemben, azt hiszem.

A levelek nagy része lehullott, így a környék új arcát mutatja. Két hónapja még zöld volt. Pár hete még sárga és vörös. Most meg át lehet látni, és ilyennek még nem láttam a helyet. Hamburgban egyébként tombol a vihar - ide Délre annyi érződik, hogy néha süvít a szél, és állandóan esik az eső. Ahhoz túl meleg van, hogy hó essen, de ahhoz túl hideg, hogy az ember jól érezze odakinnt magát.

Jó lenne látni a helyet még amikor majd kirügyezik újra és megint lehet sütkérezni a napon. Kérdés, hogy fogom-e.

A válasz nagyon sok mindenen múlik, és hetek óta ping-pongozok a problémával a fejemben. A jelenlegi állás szerint az van, hogy bár most vagyok a névleges tanterv szerint utolsó féléves, és eddig minden meg is van, mégis legjobb lenne a diplomát kitolni a 2008-09-es fordulóra. Ez elsőre nem triviális, de jó okaim vannak rá.

Például bármilyen terveim is vannak a távolabbi jövőre vonatkozóan, egy OTDK helyezés nem ártana a szakmai önéletrajzba. Idén tavasszal két projekt között a pad alatt ültünk, esélytelen volt. A következő pedig két év múlva tavasszal lesz, amikorra én már - mint addigra mindenképpen lediplomázott - csak akkor nevezhetek, ha addig jelölést érek el vagy most ősszel, vagy jövő ősszel a kari TDKn. A "most ősszel" az gyakorlatilag négy nap múlva van, és távollétemen kívül hála az elkeserítő mértékű teljes otthoni tanári ignoranciának és leszarásnak, semmi nem lesz belőle. Marad az, hogy jövő ősszel megcsinálom.

Esslingenről annyit, hogy az oktatás minden szempontból gyengébb, mint otthon - ebbe az elkeserítő ténybe mind a négyen külön-külön is beleütköztünk a srácokkal. Nagy csalódás volt, mert mindannyian valami többet vártunk a hazainál, nem kevesebbet. Kurvajó itt lenni, tényleg, világlátás, kaland, nyelvtanulás, szép hely, önállóság, tapasztalat. De tanulmányi szempontból értelmetlen a hely, így értelmetlen lenne maradni is, ha mielőbb szeretnék lediplomázni. Akkor minden itt töltött idő pocsékba megy, mert még annyit sem tudok haladni, mint otthon tudnék.

De nincs így, ha tényleg kitolom a diplomát. Akkor simán belefér, hogy maradjak még. A kalandért, a világlátásért, a nyelvtanulásért, a szép helyért. Úgyis van időm, hogy utána otthon behozzam a tanulmányi lemaradást. Ha most Pestre gondolok, tudod, mi jut eszembe? Szürkeség, kosz, zaj, stressz és bunkóság. És nincs most kedvem visszamenni. Ennyit a honvágyról.

Valamivel több, mint egy hónap múlva pedig hazaugrom három hétre. Vizsgázni, karácsony, vizsgázni. Aztán vissza ide, még egy-másfél hónapra. Ennyi lenne? Ez olyan hamar elrepül. Már most keveslem. Jó, akkor maradjunk. Hogyan lehet?

Az egyik, hogy szakmai gyakorlatot csinálok. Tekintve viszont, hogy ahova én specializáltam magam, az itt mennyire halott egy téma már most a projekt munka kapcsán, gyakorlatilag kizárt ehhez céget találni. A gazdasági mérnököknek és az autóiparhoz kapcsolódó ágazatoknak van itt jövője és lehetősége erre, az informatika általában is kicsit elhanyagolt szekció, de ha mégis, akkor is legfeljebb a szoftvereseknek lehet jó.

A másik, hogy mégegy tanulmányi félévet csinálok, ha egyáltalán lehet (... elméletileg igen, de biztos csak a halál, ugye). Az meg megint nem egy egyszerű téma, mert 15 kreditet minimum teljesíteni kell csak itt. Ezt úgy, hogy a most összesen 10 kreditet jelentő német és töri jövőre kiesne, a maradék - lelki világomtól elég távol álló, vagy otthon már rég teljesített - tárgyakból ezt nem is lenne olyan könnyű összekapirgálni.

Vagy?

Egyelőre itt tartok. Meg ott, hogy a kitolt diplomáig eltelő időszakban, és/vagy utána részmunkaidő mellett saját magamat fogom képezni. Pontosan azokhoz a témákhoz, amik nagyon érdekelnek, rengeteg hasznos anyagom van, és úgy látszik, mind az otthoni, mind az itteni felsőoktatástól hiába remélem, hogy megtanítja ezeket. Nem marad más, mint utánamenni sk. Aztán jöhet az Msc, még valami külföld, és ha még akkor is akarom, Japán. Néha még én is meglepődöm, hogy mennyire előre képben vagyok vele, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Persze mindig bejönnek új tényezők a képbe, amihez kényszerűségből alkalmazkodni kell, és átalakítani a kialakított képet aszerint. Kicsit olyan ez, mint egy sakk-játszma.

- -

Szeptember 26-án, jártunk az innen nagyjából 200 km-re fekvő Freiburgban. Egészen közel fekszik a svájci határhoz, és ez érződik is a hangulaton. Városkép Combinóval, macskaköves utcákkal, terekkel és templomokkal.








A közelben található a Fekete-erdőhöz tartozó, 1284 m magas Schauinsland nevű csúcs, onnan ilyen a kilátás. Meglehetősen szép...

Nagy ötlet volt a fősulitól a koleszba lézeren idehozni a netet. Például azért is, mert ha köd van, akkor nincs net. Most például köd van. És ahogy haladunk előre a télbe, egyre jobb eséllyel lesz minden este köd, meg reggel is, a havazásról meg nem is beszélve. Előre is imádom.

Stuttgarti viccsorozatunk folytatása, hogy a pályaudvaron ma este a vonatomra várva egy német lány kérte, hogy segítsek a dögnehéz csomagjával, és kiderült, hogy tud magyarul, mert Pécsen volt Erasmusos. Kicsi a világ, na. Egészen tök jó érzés külföldihez magyarul beszélni úgy, hogy megérti. Nem sűrűn fordul elő, ügye. Persze úgy is jó érzés, ha az illető nem érti, de azt másra használjuk, és az egy másik sztori >:)

Tegnap Stuttgartban egy autós tőlem kért útbaigazítást, hogy merre van a Schwabstrasse. És megmondtam neki. Én. Utána meg szakadtam a röhögéstől.

Egyébként itt van Andi holnapig, csak azért nem a nettel töltöm az időt. Majd pótlok, ahogy szoktam :)